Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben
Egyről azonban megfeledkeztek. A legfontosabbról. Sem az elméleti órák alatt, sem a gyakorlatokon egyetlen szó nem esett arról, voltaképpen kik azok, akik velünk szemben állnak, s akiket ellenségünknek mondanak. És miért, mi okból, miféle célból, kinek és minek az érdekében kell megsemmisítenünk őket? Hát igen, erről elfelejtettek kioktatni, s ha olykor mégis szó esett róla, hazafias szólamokba csomagolva tették, s a szó csak szó maradt. Üres és elcsépelt. Fülünk meghallotta, de belül, a lelkűnkbe nem fogadtuk be, a magyarázkodásnak nem lett foganatja. Aztán egy nap valahogy észrevétlen belénk állt a félsz, eszmélkedésünkbe beleszövődött a gondolat, hogy a halál valahol várakozik ránk. De erről beszélni nem lehetett, szégyeltük volna, bevallani egymásnak félelmünket. És még valamiről kell írnom. A világ már nem volt számomra oly szabályszerű és elrendezett, mint eddig hittem. Talányos lett, borzongtatőan ostoha és értelmetlen, hogy talán nem élem túl a háborút, megszállt a babona, hogy a fivéreim szerencséje nálam megszakad, áldozatnak kell lennem, hogy ők megmaradjanak. 2 Október elején, közvetlenül azelőtt, hogy az Esztergom melletti tiszti iskolába kerültünk, felvarrhattam galléromra a tizedesi rendfokozatot jelentő két fehér kaucsuk- csillagot. Előléptetésemet annak köszönhettem, hogy játszi könnyedséggel megtanultam a térképolvasást, a speciálmappa rovátkáiból és vonalaiból megállapítani a hegyek magasságát s járhatóságát, s a teljes napi gyakorlaton busszolám segítségével — kezdetleges iránytűink idegen nevével éltünk — megtaláltam hoszú menetelésünk és hegymászásunk célpontját, a katonai mappán jelzett hatalmas, ősöreg tölgyfát. A Kálvária melletti iskolában hamar összemelegedtünk, de a sok barakkos hatalmas táborban, ahol nyolcszázra szökött fel a létszámunk, éppen csak szűk körben alakulhatott ki olyan mélyebb barátság, amely minden megpróbáltotást kibír és igazi bajtár- siasságnak mondható. Takarodó után, amint elcsendesedett a tábor, s a kinti sűrű hóesés is hallgatást parancsolt ránk, Jakab Zsiga, az ágyszomszédom versenyre kelt velem, ki tud emlékezetből több verset idézni. Gyerekkorom óta könnyen a fejembe ragadt minden rímes szöveg; egyszer elbüszkélkedtem Zsiga előtt, hogy egy péntek estén, amint elkészültem az iskolai feladatokkal, egy ültömben megtanultam a Szép Ilonkát, és másnap délután, az önképzőköri órán hiba nélkül betéve elfújtam. A fűk csak ámultak irigyen és a Beregszászról közibénk cseppent Gottesmann Ábrahám, osztályunk kitűnő szavalója, istenes nevét megcáfolva gonoszkodva leste, mikor sülök bele. A vadász ül hosszú, méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat — kezdtem, és csöppet sem csodáltam, hogy Zsiga szavamba vágva folytatja: S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat. Zsiga egyik kedvenc költője Kiss József volt, talán mert oly megrendítő szeretettel énekelte meg az édesanyját: Hord mindenikünk szívében eigy képet Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb Most én vágtam a szavába, a költemény befejező sorait suttogva: Áldom a szívet, mely világra hozott Engem — az élő kárhozatot. Zsiga ismerte a költőnek a Knyáz Patyomkin lázadó matrózait megéneklő versét:
