Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - HAGYOMÁNY - Fukári Valéria: Krammer Jenő emlékezete
egyszerűnek látom, aki nehéz munkájában nyíltan néz szembe a világgal, nem hazudja másnak, mint amilyen, a jövőt úgy fogadja, ahogyan jön, s egyenesen megy az útján, nem hajtja meg fejét és nem veszti el mosolyát... Jöjjön, aminek jönnnie kell! Teszem, amit tennem kell.. Ilyen volt, sugárzóan tiszta, fiatal lelkű hetvenkét évesen is. Ki hitte volna, hogy a természet könyörtelen törvényei ilyen hamar elragadják tőlünk! Mi, akik vesztét, hiányát nem feledhetjük, most már csak egyet tehetünk: azt, hogy ritka szép emberségét a ránk maradt példában és műben éltetjük tovább. Különösen mi, hiszen épp nekünk, régi, kedves szűkebb hazája lakóinak adta szíve legnagyobb melegével ajándékait egész életében. Az új köztársaság éveiben már nem itt élt, 1946-ban Budapestre költözött, de itteni kapcsolatait hűségesen őrizte, élő erővel táplálta, új életünk minden jelensége, ténye, gondja, távlata foglalkoztatta, mindig újuló erővel vonzotta figyelmét. 1967. november 21-én kelt levelében, küldeményeimre reflektálva, megerősíti, amit mindnyájan tudtunk, éreztünk: „Nagyon köszönöm levelét, cikkét, tudja, mert mondtam és nem győzöm ismételni, hogy lélekben tulajdonképpen ott élek maguk között, így minden híradás onnan, minden jelentés »tanítványok« terveiről, sikereiről, gondolatairól drága kincs számomra.” Valahányszor rokoni látogatásra jött Pozsonyba, javaslatokat, ajánlatokat hozott: múltunk mely jelenségeit, mely vonatkozásait lehetne még feldolgoztatni a Komenský Egyetem magyar irodalomszakos hallgatóival. Pozsonyi, prágai német- és franciaszakos kollégáival is mindig kereste a kapcsolatot. A pozsonyi egyetemen működő Modern Filológusok Körében (Kruh moderných filológov) előadást is vállalt. Eljárt Ödön von Horváth volt pozsonyi iskolatársainak a találkozóira. Nem tudott nemet mondani, ha előadást kértek tőle, különösen ha Érsekújvárról vagy Pozsonyból kérték. Mint régente a kultúra terjesztői: nem szolgálati kiküldetésben, hanem saját költségén jött el ilyenkor Budapestről, hogy eleget tegyen a meghívásnak, pedig közben növekedett híre a világban, s ez sokféle munkával, kötelezettséggel járt. Egyre többet kérik, hívják a német és francia irodalomtörténet külföldi szakköreiből. Előad Németországban a Nemzetközi Lenau Társaság közgyűlésén. Grácba, Kismartonba hívják előadásokra. Németül kitűnő monográfiát ír a nagy tehetségű Ödön von Horváth életéről és művéről, szinte megelőzve a Horváth-mű európai reneszánszát.2 Ennek következtében további feladatok hárulnak reá: nagyszabású külföldi jubiláris Ödön von Horváth-ünnepségeken kell vállalnia az író bemutatását. Romain Rolland emlékének szentelt nemzetközi konferencián vesz részt Bulgáriában. Mindezt élete utolsó éveiben, miközben még rendszeresen végzi oktatói munkáját a budapesti bölcsészkar német tanszékén és — nagy gonddal, nagy szeretettel veszi ki részét unokái neveléséből. Ugyanezekben az években intenzívebbé válik kapcsolata az Irodalmi Szemlével, rajta keresztül mai szellemi életünkkel. A Szemlének írt tanulmányaiban, emlékezéseiben a múlt alakjait, hagyományainkat idézi oly módon, hogy írásai mindig lelkes ösztönzést is adnak további kutatásra, az értékek feltárásának új lehetőségeit sugallják. így nyújtja át — egy szeretettel és finom érzékkel megrajzolt portréban — Vass László emlékét.3 A 70-éves Fábry Zoltánt köszöntő írásában fölszólít a német irodalom szerepének a kutatására a Fábry-mű kialakulásában, nagy körültekintéssel vázolva a kutatás lehetséges irányát és távlatait.4 S rq^nnyi hősies, nagyszerű akaratot, mennyi cselekvő optimizmust idéz meg a 30-as évek szlovákiai magyar forrongásából — saját úttörő pedagógiai munkáját szerényen a lábjegyzetekben rejtve el — a pedagógus Kemény Gábor emlékezetének szentelt kitűnő tanulmánya!5 1 Idézi Dobossy László: Romain Rolland, az ember és az író, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 2 A monográfia 1971-ben magyar nyelven is megjelent az Akadémiai Kiadó Modern Filológiai Füzetek című sorozatában. 3 Vass László, Irodalmi Szemle, 1968/5 4 Fábry Zoltán és a német irodalom, Irodalmi Szemle, 1967/7 5 A pedagógus Kemény Gábor, Irodalmi Szemle, 1969/1
