Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

ich solíte seine Schande verhíillen auf ewig — denn er ist mein Brúder. — Aber Euch gehorchen ist meine erste, traurige Pflicht — darum vergebt mir.”

„Hadd vonuljak előbb félre, apám, néhány szánakozó könnyet ejteni elveszett testvéremért — holott hallgatnom kellene örökre, mert a maga fia — el kellene takarnom szégyenét örökre, mert az én testvérem. — De első szomorú kötelességem a fiúi engedelmesség — tehát bocsásson meg!”

És nyomban utána, egy pillanat alatt, merőben más alakot öltve, fondorlatos hízelgő modorát felváltotta Karinak, a testvérnek szava, amit a kiraboltak és megalázottak nevében a haragtól átkoződó és kardjával reá támadó páter szemébe vág:

„Geh hin und sage dem höchlőblichen Gericht, das über Leben und Tód würfelt — Ich bin kein Dieb, dér sich mit Schlaf und Mitternacht verschwört und auf dér Leiter gross und herrlich tut — was Ich getan habe, werď ich ohne Zweifel einmal im Schuldbuch des Himmels lesen; aber mit seinen erbärmlichen Verwesern will Ich kein Wort mehr verlieren. Sag’ ihnen, mein Handwerk ist Wiedervergeltung — Rache ist mein Gewerbe.”

„Eridj, s mondd meg a nagytekintetű bíró uraknak, akik az élet és halál tétjére kockáznak, hogy nem vagyok tolvaj, aki az álommal és a sötétséggel szűri össze a levet, s aztán mellét düllesztve henceg a létrán! Amit tettem, azt nyilván egyszer még a fejemre olvassák az ég számtartó könyvéből, de nyomorult földi helytartóival nem lehet számadásom. A bosszú az én mesterségem, mondd meg nekik, a megtorlás az én iparom.”

(Déry Tibor fordítása)

— Gyönyörű a németsége — szóltam ámulattal. — Még az apáménál is szebb.

Hosszan fürkészett, mintha latolgatta volna, vajon beavasson-e a bizonyára sokak

előtt takart belső világába. S úgy látszott, érdemesnek tartott arra, hogy megtegye.

— Tudod-e, miért? ... Mert rossz csillag alatt születtem, rossz bölcsőben ringattak. Nekem szebben, zamatosabban kell németül beszélnem, mint a legtisztább fajú germán kollegáim. Csak így bocsátják meg nekem, hogy vagyok olyan művész, mint ők.

Először hallottam „tiszta” fajt és germánságot emlegetni, sok esztendővel a Mein Kampf megjelenése, a rosenbergi fajelmélet meghirdetése előtt.. .

Egy hűvösebb szeptemberi reggelen Schiller-rajongó öreg színészbarátom nem vonult ki velünk. Felmentést kapott hirtelen, szükség volt rá az új évadot megkezdő színházban.

Két év múlva, tizennyolc őszén, amikor harmadmagammal a nyugati frontra vonatoztam, majd évekkel később ismét Bécsben járva, nem találtam nevét a színlapokon. Annyit sikerült csak megtudnom, hogy a nagyhírű hamburgi Schauspielhaus szerződtette. Hogy mi lett vele később, arról nem tudok számot adni. Szeretném hinni, hogy sikerült Idejében emigrálnia, és nem pusztult el a haláltáborok valamelyikében.

Különös, hogy amíg a harsány pátosszal szavaló bécsi színészek nevét — Ferdinand Onno alakította Fülöp királyt és a nála sokkal tehetségesebb Wilhelm Klitsch Posa márkit — megőrizte emlékezetem, az övére nem emlékszem. Talán ha filmen elém kerül, felismertem és megjegyeztem volna. De amit bizonyára emlékpróbaként többször is csak nekem, egyedül nekem mondott el halkan és bensőségesen, azt máig nem felejtettem el.

Hogy mire kellett az iskola, volt-e valami haszna és célja a hajnaltól alkonyaiig tartó, éjszakai riasztásokkal terhessé tett szüntelen hajszának és fegyelmezésnek?

Tudom, hogy némi civiles mellékzöngéje van a feltett kérdésnek. Katonai szemmel nézve, feltétlenül szükségem volt rá, megtanított a támadás és védekezés alapismereteire, azokra a módozatokra, amelyek két ellenség közt a megsemmisítés lehetőségeit szolgálják. A halál, az öldöklés mesterségében nem maradhattunk kontárok. S ehhez hajsza és drill kellett, mely megfosztott minden önálló gondolattól, megsemmisítette bennünk az önálló cselekvés akaratát. Gyökeresen, mint a legmaróbb gyomirtó-szer a virágágyásban megbújó gaznak csíráit.