Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

fronton, a pletyka szerint a férfiasságától fosztotta meg a gránátszilánk, és ezt a hiányosságát leplezte fülrepesztő hangosságával. Nem volt ez igaz: egy fürdőzésnél kiderült, hogy csak az egyik heréjét sebezte meg a szilánk.

Pozsony környéki, bazini és modorl szőlősgazdák csemetéi is szolgáltak velünk. Köztük egy vaskos, rövid nyakú, koromszín hajú fiú mandulavágású szemével inkább kúnnak, mint Kraxelhuber ivadéknak tetszett. Pischnek hívták a szerencsétlent, néme- tesen es-ás-hával írta a nevét, ám ez nem segített rajta, az altisztek céltáblája lett. Ha gyakorlatozás közben valamit elhibázott, egy pillanattal később fordult vagy elvétette a lépést, nyomban ráreccsentek:

— Pis — álljon ki!

Vagy még röhögtetőbben:

— Pis — álljon oda!

A két prédikátumos Bükky szakaszvezető úr, a harmadik kiképző altiszt rangjához nem illőnek tartotta volna, hogy ilyen faragatlan élccel éljen. Finomabban feddte meg a delikvenst:

— Pisch ... maga két ballábas címeres!

Az ökröt sohase tette hozzá. A karpaszományos Bükky szakaszvezető urat kémé nyebb fából faragták, mint a két szlovák altisztet. Megközelíthetetlen volt, akár a hadnagyunk, s kegyetlen szigoránál elviselhetetlenebb a gőgössége. Alighanem nagyon a szívére vette, hogy lapos erszénye miatt nem szolgálhatott egy előkelő dra- gonyosezredben vagy a tüzéreknél.

Ritkán láttam szebb termetű, szebb arcú férfit, mint ezt a Bükkyt, de páratlan szépsége inkább taszított, mint vonzott. Rátarti gőggel bánt velünk, még a cukorgyári igazgató fiát, a vörhenyes jópofa Béluskát sem tűrte meg a közelében. Altiszt társait lenézte, bizonyára parancsnokunkat is, akit élesvágású római orra ellenére zsidónak tartott, pedig sváb volt az apja és bécsi kardalosnő az anyja.

Akkor még nem sejtettem, hogy két esztendő múlva, amikor én soron kívül hadnagy lettem, ő szalutál nekem előre, jelleméhez nem illő sunyi alázatossággal, mintha attól tartott volna, hogy régi packázásai miatt gorombán lefricskázom. Vajon tisztára szadizmusból — mintha jobbágyait karóba húzó ükétől örökölte volna — miért kellett egy latyakos kora őszi napon, a gyakorlótérről hazamenet kilencvenkilenc feküdjöt vezényelnie — pontosan megszámoltuk —, s aznap fegyvervizitet tartania, hogy valami el nem tüntethető foltot fedezhessen fel ócska puskáink csövében és raportra rendelje az iskola harmadát?

Sok évvel később megismertem Tarasz Sevcsenkónak, a jobb.ágy festőnek, a Kobzos költőjének életét, száműzetésben, keserves katonai szolgálatban lepergett éveit. Láttam a sorsáról készült filmet is, a halállal végződő „vesszőfutásnak” torokszorító képeit. Nem azért említem, hogy megalázó rabsorsát a mi egzeciroztatásunkhoz mérjem, csak felvillan bennem, hogy a két katonai drillben, a gépies fegyelmeztetésben volt valami hasonlatosság, és vereséghez vezetett mind a kettő.

Amikor tizennyolc őszén Verdun pokla elnyeléssel fenyegetett, majd Barbusse háborús regényét, Roger Martin du Gard Thibault családját elolvastam, megfordult bennem a gondolat, hogy a frivolnak mondott, hanyag tartású franciák ellenállni és tizennyolcban végül győzni tudtak a világnak legjobban fegyelmezett hadserege felett.

Könyvekből, hadtörténeti tanulmányokból leszűrt gondolat ez, de alátámaszthatom a magam tapasztalatával, hogy a háborúban ideiglenesen győzhet a hódító, a végső csatát azonban az nyeri meg, aki otthonát, a szülőföldjét védi.

A háború után, a huszas évek elején mindössze egyszer találkoztam a főhadnaggyá avanzsált Altmannal. A fekete kötés lekerült a válláról, bőrkesztyűt sem hordott, rokkantságát lefújta róla a békevilág. Csak udvariasan köszöntöttük egymást és odébb álltunk. Nem sajnálom, hogy így történt. A mi múltunkban nem volt semmi, ami egy barátságos szóra vagy kézszorításra indított volna.

A két szlovák altisztre jó érzéssel gondolok vissza, szívesen elbeszélgettem volna velük, de sem közvetlenül a háború után, sem később nem sodródtunk össze. Civilben is rögtön megismertem volna őket, úgy bennem maradt a szájukon ülő mosoly, a szavuk szlávos zengése.

öregek is akadtak köztünk, tizennyolc és húsz esztendősök között. Népfelkelő korúak, akiket népkefélőknek csúfoltunk. Legtöbbjük a szerb vagy orosz frontot meg