Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

Ott a Szegényházban azonban akkor csak azt láttam, hogy szükség van rájuk, az Irgalmasságukra, s arra a szeretetre, amelyet kötelességből, kimért szigorral oszto­gattak. Altmannak hívták iskolánk parancsnokát. Hadnagyi rangja volt, sebesült bal karját a nyakára kötött fekete kendőben hordta, és fekete volt a kesztyűje is, amely a leg­forróbb nyári időben sem került le a kezéről. Pozsonyi származék volt; rossz nyelvek szerint a prostituáltaktól lakott, bordélyoktól és lebujoktól tarkított Vödricben pillan­totta meg a napvilágot, és civilben az adóhivatalban dolgozott. Feszes mozgású, a szolgálati előírásokhoz mereven ragaszkodó természete merően ellentmondott ennek a pletykának, s nem volt nehéz kideríteni, hogy megközelíthetetlenséggel határos szi­gorúságának köszönhette a mendemondákat. Bizonyára fegyelmező kérlelhetetlenségé- nek köszönhette azt is, hogy hadnagy létére az iskola parancsnoka lett. A főhad­nagyi rangot jelentő második aranycsillagot csak a háború utolsó évében varrhatta fel gallérjára. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy kiváló kiképzőtiszt volt; megfélem­lítés és büntetés nélkül példás fegyelmet tartott köztünk. Ismerte a szolgálati sza­bályzat előírásait, és a délutáni elméleti órák alatt a kötelező német nyelvet a ma­gyarral vegyítette, hogy a csallóközi és Vág-völgyi magyar fiúk is megérthessék oktatását. Kint a Kopánkának nevezett gyakorlótéren süvítő hangján úgy osztogatta a paran­csokat, mintha egy dandárt vagy legalább egy ezredet vezényelt volna. Értett a pará- déztatáshoz is. Ha kivonulás alkalmával díszlépést vezényelt a város főutcáján, jan- csiszögekkel kivert bakancsaink úgy csattogtak a kövezeten, hogy a járókelők meg­álltak, s mi büszkén feszítettünk, hogy a csodálkozástól még jobban elálljon a sze­mük, szájuk. A gyakorlótéren iskolánk három altisztje Altmann hadnagy úr szellemében regulá- zott minket. Esős időben, ha nem vonultunk ki a Kopankára és elmaradt az elméleti foglalkozás, a laktanya udvarán velük áztunk. A Kopankán könnyűnek tetsző tornával kezdődött a nap, s ilyenkor fegyvereinket szép szabályos, nyílegyenes gúlákba raktuk. Ha kissé ferdére sikerült a vonal, egy tucat „feküdj” — nieder-auf — előzte meg az újabb gúlarakást, s minden álmossá­gunk menten eltűnt. Aztán jöttek a fegyvergyakorlatok és futások, a csatárláncba fejlődésnek, szuronyrohamoknak, az egzeciroztatásnak kis pihenőkkel megszakított, elengedhetetlen, lélekölő formája. Verejtéket csorgatón, sokszor szinte végkimerülésig. Ha bokáig érő sárban oaplattunk, és nem szottyant kedvünk a nótázáshoz, különös kedvteléssel harsant a feküdj! büntetésül. Kemény dresszúra volt, ezért hamar meg­tanultuk egy villanásra, egyszerre lábhoz tenni, vállra fölcsapni a puskát, hogy elma­radjon a hasra vágódtatás és ugráltiatás. Nem tudom, mennyire volt ésszerű ez ia szörnyű hajsza, kellett-e a lövészárkokban és kavernákban töltött további életünkhöz, minden nyomorúságunkhoz, a pergőtüzeket követő támadások visszaveréséhez és ellentámadásokhoz, amivel a frontszolgálat járt. Talán csak az a haszna volt, hogy megedzett bennünket; a kiképzés hónapjai alatt ritkán akadt maródi köztünk, százunkból mindössze hárman estek valami komolyabb nyavalyába, ami miatt el is hagyták az iskolát. A kiképző altisztek közül ketten szlovákok voltak, s beosztásukat annak köszön­hették, hogy értették a német kommandót, valamelyest a magyar szót is. A szolgá­lattól megkövetelt hangosságuk, gyakori kíméletlenségük ellenére is alapjában véve jóravaló emberek voltak, akikkel kedélyesen el lehetett diskurálni otthoni dolgokról, lányokról, vasárnapi apró kalandokról. Csak a háború nem jött szóba soha. Tilalom nélküli tabu volt, s mintha nem is létezett volna, vagy ha létezett és falta az ember­húst, oly irdatlan messze esett, talán valami más bolygón, ahová egyszer mi is elju­tunk, de erről szent tisztelettel hallgatni kell. Ma tudom, hogy afféle védekezés volt a hallgatás, eltolni és eltemetni gondolatban, ami múlhatatlanul bekövetkezik. Machacseknek hívták az idősebbet, szakaszvezető volt a rangja, s valahonnan Ma­lacka környékéről származott. Civilben vérhez, húsdaraboláshoz, csontozáshoz szokott mészáros volt: kesztyűsebb kézzel bánt velünk, mint a szőke hajú, tipikusan kékszemű, jóképű Hornyák káplár. Macbacsek szakaszvezető rossz helyen sebesült meg az orosz

Next

/
Thumbnails
Contents