Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben
Ott a Szegényházban azonban akkor csak azt láttam, hogy szükség van rájuk, az Irgalmasságukra, s arra a szeretetre, amelyet kötelességből, kimért szigorral osztogattak. Altmannak hívták iskolánk parancsnokát. Hadnagyi rangja volt, sebesült bal karját a nyakára kötött fekete kendőben hordta, és fekete volt a kesztyűje is, amely a legforróbb nyári időben sem került le a kezéről. Pozsonyi származék volt; rossz nyelvek szerint a prostituáltaktól lakott, bordélyoktól és lebujoktól tarkított Vödricben pillantotta meg a napvilágot, és civilben az adóhivatalban dolgozott. Feszes mozgású, a szolgálati előírásokhoz mereven ragaszkodó természete merően ellentmondott ennek a pletykának, s nem volt nehéz kideríteni, hogy megközelíthetetlenséggel határos szigorúságának köszönhette a mendemondákat. Bizonyára fegyelmező kérlelhetetlenségé- nek köszönhette azt is, hogy hadnagy létére az iskola parancsnoka lett. A főhadnagyi rangot jelentő második aranycsillagot csak a háború utolsó évében varrhatta fel gallérjára. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy kiváló kiképzőtiszt volt; megfélemlítés és büntetés nélkül példás fegyelmet tartott köztünk. Ismerte a szolgálati szabályzat előírásait, és a délutáni elméleti órák alatt a kötelező német nyelvet a magyarral vegyítette, hogy a csallóközi és Vág-völgyi magyar fiúk is megérthessék oktatását. Kint a Kopánkának nevezett gyakorlótéren süvítő hangján úgy osztogatta a parancsokat, mintha egy dandárt vagy legalább egy ezredet vezényelt volna. Értett a pará- déztatáshoz is. Ha kivonulás alkalmával díszlépést vezényelt a város főutcáján, jan- csiszögekkel kivert bakancsaink úgy csattogtak a kövezeten, hogy a járókelők megálltak, s mi büszkén feszítettünk, hogy a csodálkozástól még jobban elálljon a szemük, szájuk. A gyakorlótéren iskolánk három altisztje Altmann hadnagy úr szellemében regulá- zott minket. Esős időben, ha nem vonultunk ki a Kopankára és elmaradt az elméleti foglalkozás, a laktanya udvarán velük áztunk. A Kopankán könnyűnek tetsző tornával kezdődött a nap, s ilyenkor fegyvereinket szép szabályos, nyílegyenes gúlákba raktuk. Ha kissé ferdére sikerült a vonal, egy tucat „feküdj” — nieder-auf — előzte meg az újabb gúlarakást, s minden álmosságunk menten eltűnt. Aztán jöttek a fegyvergyakorlatok és futások, a csatárláncba fejlődésnek, szuronyrohamoknak, az egzeciroztatásnak kis pihenőkkel megszakított, elengedhetetlen, lélekölő formája. Verejtéket csorgatón, sokszor szinte végkimerülésig. Ha bokáig érő sárban oaplattunk, és nem szottyant kedvünk a nótázáshoz, különös kedvteléssel harsant a feküdj! büntetésül. Kemény dresszúra volt, ezért hamar megtanultuk egy villanásra, egyszerre lábhoz tenni, vállra fölcsapni a puskát, hogy elmaradjon a hasra vágódtatás és ugráltiatás. Nem tudom, mennyire volt ésszerű ez ia szörnyű hajsza, kellett-e a lövészárkokban és kavernákban töltött további életünkhöz, minden nyomorúságunkhoz, a pergőtüzeket követő támadások visszaveréséhez és ellentámadásokhoz, amivel a frontszolgálat járt. Talán csak az a haszna volt, hogy megedzett bennünket; a kiképzés hónapjai alatt ritkán akadt maródi köztünk, százunkból mindössze hárman estek valami komolyabb nyavalyába, ami miatt el is hagyták az iskolát. A kiképző altisztek közül ketten szlovákok voltak, s beosztásukat annak köszönhették, hogy értették a német kommandót, valamelyest a magyar szót is. A szolgálattól megkövetelt hangosságuk, gyakori kíméletlenségük ellenére is alapjában véve jóravaló emberek voltak, akikkel kedélyesen el lehetett diskurálni otthoni dolgokról, lányokról, vasárnapi apró kalandokról. Csak a háború nem jött szóba soha. Tilalom nélküli tabu volt, s mintha nem is létezett volna, vagy ha létezett és falta az emberhúst, oly irdatlan messze esett, talán valami más bolygón, ahová egyszer mi is eljutunk, de erről szent tisztelettel hallgatni kell. Ma tudom, hogy afféle védekezés volt a hallgatás, eltolni és eltemetni gondolatban, ami múlhatatlanul bekövetkezik. Machacseknek hívták az idősebbet, szakaszvezető volt a rangja, s valahonnan Malacka környékéről származott. Civilben vérhez, húsdaraboláshoz, csontozáshoz szokott mészáros volt: kesztyűsebb kézzel bánt velünk, mint a szőke hajú, tipikusan kékszemű, jóképű Hornyák káplár. Macbacsek szakaszvezető rossz helyen sebesült meg az orosz