Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

sorsok, apró és nagyobb bűnökkel, sokfajta kísértésekkel terhelt élettörténetek aligha, amilyeneket évekkel később Gorkij színjátéka, az Éjjeli menedékhely ismertetett meg velem. Ez a Szegényház itt tapintható valóság volt, amaz meg az élet tucatnyi nyomo rúságának, bűneinek és tévelygéseinek színpadra képzelt művészi mása. Fájdalmas valóság, szürke hétköznap az egyik, színpadi költészet a másik.

A boltíves, hűvös pitvarban egy idősebb apáca sietett elém.

— Keres valakit, vitéz úr? — pillantott rám meglepetve.

Először neveztek így s a furcsa, népszínműves megszólítás zavarba hozott.

— Laudetur... — rebegtem. — Egy öreg ismerősömet keresem. Szeretnék beszélni vele.

— Tessék megmondani a nevét. Idehívom.

Zavarom fokozódott.

— Bocsásson meg, kedves nővér, nem tudom a nevét. Ha látnám, feltétlenül megismerném.

Az apáca felvezetett az emeletre. Felkészültem, hogy odafenn szegényszag üt orron. Meglepetésemre gyenge tömjénillat fogadott. Talán a teremmel szomszédos kápolnából áradt és elkeverődött az ablakok párkányán elhelyezett fületlen bögrék és csészék virágainak illatával. Odalenn kertjük van, vérvörös és fehér pünkösdi rózsáktól, rezedától, jácinttól és verbénától illatos kertjük; ők rakják a kálvária stációinak rácsozattal óvott képei alá a csokrokat, és marad néhány hervadó virágszál arra is, hogy szegényes, kopár szobáikba valami kis szépet lopjanak.

Azt a képzeletemben élő lakót természetesen nem találtam meg. Kísérőm meglátta arcomon a tettetett csalódás jelét.

— Az egyik ápoltunk nincs itt. Tegnap elvittük a kórházba. Filcsik a neve.

Tagadólag ráztam a fejemet.

— Nem őt keresem, kedves nővér. Filcsik urat gyerekkoromból ismerem, amikor még tanított és a pálinka nem lett a veszte.

— Az, az, a pálinka! — borult el az apáca szeme. — Itt nem ihatott, de ha kimenőt kapott, félholtan hozták haza ... Rossz a mája, a veséje.. . Holnap talán megoperálják

Vissaakísért a pitvarba. Köszönetét mormolva meghajoltam előtte. Szigorúan, és mégis kedvesen elmosolyodott. Apró mosolygás volt, alig észrevehető, összeaszott, ráncos arca valaha nagyon szép lehetett, a homloka, amennyire a főkötő láttatni engedte, okosságra vallóan boltozatos. A szeme csillogása mintha arról árulkodott volna, hogy fiatalabb korában a városi rendház árvaházában tíz-tizenötéves fiúkat nevelt vagy a kórház betegeit ápolta, haldoklók ágyánál rózsafüzérjét morzsolgatta.

Igen, be kellett mennem a Szegényházba, hogy ott körülnézzek, szóba álljak ilyen fehér főkötős, kékköntösű apácával. A Kis Rómának nevezett, héttemplomos papi város jámbor lakói jobban tisztelték és szerették Krisztus szolgálólányait — a köznyelv nevezte őket így —, mint a barnacsuhás ferenceseket és a jezsuita kolostor fekete reverendás, gyóntató szerzeteseit.

Több iskolatársamat, köztük a papnak készülő Munka Tamást is ilyen kedves nővérek nevelték és bízták rá, a kis doktorra az árvává lett Mártonomat, a Felkél a nap című regényem hősét.

Azóta az életünkből eltűntek ezek az árvákat gondozó, betegeket és menházra szoruló öregeket ápoló, tanítóskodó apácák, akiket számtalan lelki ok és külső kényszer, ám sokszor az élettől, az önálló elhatározásokat és tetteket követelő világtól való félelem késztetett, hogy lemondva vagyonról, hívságos földi dolgokról, férfi és család nélkül éljék le életüket. A zárda védettséget jelentett, és fegyelme, szigorú rendie kevesebb megpróbáltatással járt, mint a kinti világ, amely az ő szemükben tele volt elviselhetetlen zavarokkal és kísértésekkel, amelyekkel egy magukban nem tudtak volna megbirkózni.

A huszas években Diderot könyvei kerültek a kezembe, apám, a francia felvilágosodás rajongója, ajándékozott meg a szerzetesi élet fonákságait elítélő La religieuse- zel és másik irányregényével, Az apácával, de később a magam tapasztalatai is meggyőztek, hogy valójában a réginek és maradinak vak kiszolgálói voltak, s ha tettek is jót a tegnap világában, alázatra intő jámborságukkal és istenfélelmükkel eltorzították a rájuk bízott árvák lelkét. Elkerülhetetlen következménye volt ez annak, hogy az ő belső világukban is sok volt a torzság és ferdeség, amelyektől képtelenek voltak szabadulni.