Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

után a dzsentris modorú, szőke hajú agglegény malátagyárossal veri a blattot, akiről a várost közelebbről nem ismerő idegen fel sem tételezné, hogy Mózes hitén nevelkedett. Másik partnere egy termetes, pohos hasú, dúsgazdag parasztnábob, fiatal lányok, ifjú szüzek pártfogója volt.

Ott ücsörgött velük a részükre fenntartott sarokasztalnál záróráig, néha a baksissal megkent főúr jóvoltából hajnalig Is, a sűrűn felhajtott konyaktól, francia pezsgőtől kiveresedett, izzadó orcával, de még egyenes derékkal és józanul.

A cecheket, az elfogyasztott tormás virslik, sonkás tálak, ínycsiklandozó paprikás csirkepörköltök, kacsasültek, káposztás- és kapros túrósrétesek, fagylaltok és habos torták, hajnali kolbászos káposztalevesek árát a partnerei egyenlítették ki. Tisztes játékkal, az ördög harminckét levelű bibliájával kereste meg ez a tüneményes, dolog- talan vidéki arszlán a másnapi bőséges kenyérre valót, hónaposszobája és takarító- asszonya bérét — mert partnerei nem tűrték volna el a legkisebb suskust.

Meg kellene írnom azt is, hogy a kártya a nyaralás költségeit Is fedezte, amikor gavalléros partnerei elutaztak a divatos külföldi fürdőhelyek valamelyikére, a malátás minden évben kicserélődő szeretőjével, a cukorgyárat építtető nábob egyre terebélyesedő, szigorú képű, fekete fejkendős, sustorgó tafotában járó, úrhatnámsága ellen parasztvilágával tiltakozó feleségével, némi kárpótlásul, hogy kora ősztől késő tavaszig Ifjú szüzei miatt olyannyira elhanyagolta.

Ogy tűnik, panoptikumot keltenék életre. Ám akkor, tizenhatban, angyalbőrben töltött első évemben ez a panoptikum eleven valóság volt, amelyre azt sem foghatom rá, hogy kísérteties, annyira az életből sarjadt vonzó és taszító igazával.

A kaszárnyánkkal szomszédos Szegényházat a Kálváriával egyidőben, a XVIII. század derekán építtette a jezsuiták gazdasághoz értő akkori perjele. Minden munkából kikopott koldussszegények kaptak itt egy kis kuckót városi illetőségük jogán. Valahol talán élt még rokonuk, hozzátartozójuk, de eltartásukat nem tudták vagy nem akarták vállalni. Jobb sorsuk volt itt, mint a gazdagnak mondott vidék szegényeinek, akik vénségükben koldustarisznyával járták a falvakat, fagyosabb telek után ritkán élték meg a tavaszt.

Puha arcú, kövérkés, fehér főkötős, kékruhás Orsolyanővérek gondozták a Szegényház lakóit, köszvényükkel, törődött csontjaikkal maguk is ápolásra szorultan.

Napos időben pipázva vagy bagózva a ház előtti padkákon ültek az öregek. Asszonyokat hétköznap sohase láttam köztük. Bizonyára benn szorgoskodtak a konyhán, mostak és vasaltak, a ruhákat foltozgatták, ha még mozogni tudtak. A ház vénei nem jártak rongyokban, s a legborostásabb, borzas hajú öregen is látszott, hogy olykor szappant és fésűt adnak a kezébe.

A Szegényház gondozottjai minden pénteken bemehettek a városba. A férfiak kapadohányra, bagóra koldultak néhány garast, a vénasszonyok meg arra, hogy gyalulatlan láda helyett egyetlen jó ruhájukban ezüstcsíkokkal szegett, papírcsipkés koporsóban ravatalozzák fel őket, és a szertartást végző karinges káplán másnap misét is mondjon lelkűk üdvéért.

Ilyen péntek délelőttökön anyámnak számos kéregetője akadt. A konyha kredencérs már előre kikészítette a krajcárokat. Verőn, a szolgálólányunk, nem osztogatta ki őket egyformán. Akadt a koldusok közt olyan, akinek anyám maga adott egy tízfillérest. Nagy pénznek számított, három vlzeszsömle vagy egy pakli jobb pipadohány ára volt. Anyám évek óta ismerte ezeket a kivételezetteket, néhány szót is váltott velük, koldusbotra jutott foltozóvargák, köszörűsök voltak vagy napszámosok, akiknek kezéből kiesett a merítő kanál, karjuknak túl súlyos lett a kalapács. A tél hidegében egyszer eltűnik fejük felett az ég, lábuk alatt végképp megcsúszik a föld, ám amíg élnek, az alamizsna mellé kijár nekik egy kedves, érdeklődő szó, s azt jobban megköszönték, mint a kapott levest, maradék főzeléket.

Egy júniusi alkonyaton, parancsolvasás után, amikor a többi városbelivel együtt már engedélyem volt, hogy az éjszakákat otthon tölthessem, megálltam a Szegényház előtt. Nem tudok arról pontosan számot adni, mi késztetett rá, hogy némi habozás után kinyissam a kaput és belépjek a ház pitvarába. Nehezen elemezhető, közelebbről meg nem határozható inger húzott, ami később, az évek során gyakran elfogott, hogy valamit megismerjek az idegenből és ismeretlenből, a világ zavarosnak tűnő dolgaiból. Nem holmi titkok keresése — ugyan miféle megfejtésre váró rejtelmek várhattak ott rám, túl a kapun, a háznak százféle nyomorúságtól megjelölt lakói közt? Izgalmas