Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

cák, gyűrött lábszártekercsek és agyonfoltozott bakancsok csalhatatlan jelei a későbbi vereségnek. A zsákmányolt orosz Wendler-puskák, ezek a háborúhoz teljesen alkalmatlan mordályok, rozsdamarta bajonétok is elárulták, hogy a büszkén, mellveregetve hirdetett győzelemről végleg lemaradtunk.

Ilyen rongyokban kellett végigvonulnunk a városon a Bástya utcai Lövöldébe, és csak az vigasztalt, hogy azokban az elnyűtt rongyokban felismerhetetlen lettem. Feltűnést különben sem keltettünk, a járókerők s ügyes-bajos dolgaik után futkosók megszokhatták a hozzánk hasonló toprongyosokat.

Egy hét múlva, amikor már megtanultunk katonásan járni és szalutálni, elkészült a kimenőruhám. Egy Galíciából népes családjával idemenekült fürge kezű, alacsony termetű szabócska varrta meg olyan tüneményesen, hogy az „extrámban” egyszerre én is délceg hadfi lettem.

A Lövölde a háború előtt módosabb iparosok és iparossegédek szórakozóhelye volt; udvarának terebélyes koronájú gesztenyefái alatt nyaranta söröztek és ultiztak, szombat esténként és vasárnap délutánokon cigánybanda húzta a talp alá valóit, az egy hegedűn és cimbalmon kívül csak egy pikula sivalkodása harsongta túl a bőgő brummogását. Farsang idején a tükrös nagyteremben valcert és gyorspolkát táncolt, s csárdást aprózott az iparos fiatalság.

Mi a tükreitől, stukkós díszeitől megfosztott egykori bálteremben aludtunk a falak mentén katonás rendben elhelyezett szalmazsákokon. Magunk tömtük meg degeszre az odafuvarozott szalmával ezeket a gavaleceket. Az első éjszakán néhány dörzsöltebb öreg suviksszal bekente a mélyen alvók talpát. Kincstári holmiban nagyobb kár nem esett, nem lévén lepedő a szalmazsákokon. A bandia röhögött a kárvallottakon, ügyeltek volna jobban a zöldfülű újoncok. Szerencsére nem voltam köztük, bár a nagy fáradtságtól én is oly mélyen aludtam, akár meg is nyúzhaltak volna. Másnap éjszaka nem húztuk le lábunkról a zoknit, s elmaradt a suvikszolás.

Ébresztő után és délidőben egyszerre forgalmas lett a Lövölde hátsó kis udvara A vöröstéglás fal közelében — a várost övező várfal romos maradványa volt — egy fehérre meszelt nyitott tábori illemhely illatozott. Eleinte pironkodásra késztetett a latrina, de hamar megszoktam ezt az újságolvasásra, elmélkedésre is jól szolgáló egészségügyi berendezést.

Két hét múlva a kiképzésre mindenképpen alkalmatlan Lövöldéből átköltöztünk egy másik épületbe. A város keleti határában, a régi temető és a Kálvária mögött, a Sze gényház ‘szomszédságában állt ez a fehér falú, egyemeletes, most laktanyának szolgáló egykori kúria. A századforduló idején akkori tulajdonosa nevéről Kácser majornak hívták, s jóval beköltözésünk előtt, talán egy évtizeddel került a kincstár tulajdonába. Tágas udvara végében, a patak mentén emelt istállói alkalmassá tették, hogy veresnadrágos huszárok lakják. Később, a háború alatt, az iskola céljaira használták.

A laktanya huzatos bejárata, lépcsőháza és folyosója nyár idején is penészszagú hideget árasztott, vetemedő padlóziatú barátságtalan szobáiban semmi sem emlékeztetett a vidéki nemesi házak családias melegére. Kácserék alighanem megunhatták ezt a hodályt, a temető és a Szegényház szomszédságát, és falusi birtokukra költöztek.

Ogy emlékszem, Kácserék nem tartoztak a város előkelő családjai, a dendis Fehér bárók, az irodalmat és színházat kedvelő Újháziak közé — újságot is szerkesztett az egyik sarj —, a fűszeres Pottornyayakkal, a nagyvendéglős Tejfalussyakkal sem keveredtek rokonságba. Ebben a krónikámban sem Kácserékről, sem a többi családról, az Emmerekről, Franziszcyakról — még egy tucat nevet említhetnék — nem tudok valami érdekeset feljegyezni. Párbajhős, duhaj nőhódító, világjáró kalandor, mániás félbolond nem akadt köztük, még hamiskártyás, Amerikába kivándorolni kényszerülő defraudáns sem.

Ha valaha egyszer mégis a századforduló idejének viharos események nélkül, álmosan és tespedőn elmorzsolódó éveibe néznék, talán csak a Ranovics család utolsó sarjáról írnék Krúdy koros arszlánjaira emlékeztető sorokait. Ez az ezüst fogantyús ébenfa sétapálcával korzózgató úr világéletében nem végzett érdemes munkát. Bankbetéte, részvénytőkéje nem volt, évjáradékot sem húzott pénzes rokontól, mégis pompásan élt. Látom magam előtt, ahogy délig tartó alvás után simára borotvált képpel, kölnitől illatosan beül az Otthon-kávéházba reggelizni, majd a tükörfényes nagyablak alatt alsózik vagy ferblizik a nap szaka szerint váltakozó partnereivel. Este, vacsora