Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben
Egri Viktor angyalbőrben Tizenkilenc őszén, a Tanácsköztársaság bukása után, pergőtüzek robajától, kézigránátok dörrenéseitől elnyűtt idegekkel tértem háza — kisebbségi sorsba. Ifjúságom alapvető tapasztalatait nem az otthon, a szülőföld adta nekem, hanem az olasz és nyugati front, az Isonzo és Verdun. Ott kellett megtanulnom látni a világot, és ha később, egy szűkebb közösségben, próbáltam rátapintani a világra, megfogalmazni valamit a gondjainkból, azok a frontélmények óhatatlanul belejátszottak mindenbe. A gondolataimba, a tetteimbe is. Valamelyik kritikusom azt írta rólam, hogy a háború késztet írásra. Így volt, igazat állított, lmom kellett, mert a rombolás, a holtak látványa mindig szíven ütött, s mert a lövészárkokban, a farkasvermek infernójában a legnagyobb nyomorúság közt valamennyire megismertem az élet értékét, s megtanultam becsülni a szeretetet és barátságot. Az élet durva kényszere éppen legfiatalabb éveimben kényszerített gyakran térdre, de arra is, hogy ismét talpra ugorjak. Tengernyit kellett megismernem a háborúból s az élet sok más értelmetlenségéből. Gyakran írtam minderről, olykor sietve, nem eléggé kiérlelten, tapasztalataimból rosszul szűrve le az elmondásra váró igazságot. Vajon most sikerül-e kevesebb gyengékkel kimondani — nem tudom. Szeretném mégis hinni, hogy azért akad olvasóm, aki velem tart, szívesen elkísér felderítő utamon. Es ez tulajdonképpen minden, amit az író olvasójától kívánhat. 1 A többszöri névsorolvasással megszakított, délig tartó ácsorgás jobban kimerített, mint ha a tűző napon fát vágattak volna velem. Bár jó barátok, iskolatársak is akadtak a bevonultak közt, alig váltottunk néhány .szót egymással. Az ismeretlentől való szorongás valamennyiünk kedvét szegte. Vajon minden kaszárnyaudvar ilyen barátságtalanul rideg, mint ez a Kórház utcai? Nem vártam árnyat adó fákat, harmattól csillogó, frissen nyírott gyepet, de ennek az udvarnak kopársága keservesen lehangolt. Bele kell törődnöm, hogy merőben más világ ez, mint amilyenben eddig éltem. Egyenruhába bújtatott férfiak világa, amelyben a jelek szerint elengedhetetlen a hangosság, a csattogó vezényszó, s az altisztek, ordonáncok előttem értelmetlennek tetsző futkosása. Elengedhetetlen a komisz kincstári holminak, bőrnek és vasaknak, nedves szalmának, erjedő zöldségnek, savanyú káposztának a latrina bűzével hadakozó szaga is. A falakon friss meszelés nyoma látszott, az udvar letaposott homokjáit alighanem még hajnalban, érkezésünk előtt tisztára söpörték, de semmiféle tisztogatás nem tüntethette el az átható, orrfacsaró kaszárnyái szagot, amely bevonulásom napja óta három évnél is tovább lerázhatatlanul a sarkamhoz tapadt. Egy hónappal ezelőtt kerültem otthon a sorozóbizottság elé. Még alig töltöttem be a tizenhetedik életévemet; mind a hat fivérem hordta már akkor az angyalbőrt, ki a mozgósítás első napja óta, ki később kezdte enni a császár kenyerét. Tizenhat tavaszán csodás véletlenek jóvoltából még mind életben volt; a sok éjszakáit átsíró anyám
