Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Fábián Zoltán: Egri Viktor köszöntése
EGRI VIKTOR köszöntése (Elhangzott 1974. IX. 24 én Bratislavában, a magyar konzulátus rezidenciáján az író kitüntetése alkalmából.] Egri Viktor művei — legyen szó regényeiről, elbeszéléseiről, drámáiról vagy éppen kritikáiról — ízig-vérig szlovákiai magyar alkotások. Nagy és múlhatatlan érdem, hogy Egri Viktor a szlovákiai magyar irodalom „izmosodás”-ának és „megemberesedés”-ének munkása pályakezdetétől mindmáig. Élete, írósága szerves része annak a több évtizedes tevékenységnek, amely a szlovákiai magyar irodalmi életben megteremtette — szavaival élve — „ia provincializmus és dilettantizmus nyűgeitől megszabadult igaz irodalmi élet karakterisztikus arculatát”. — írásaival, szervező fáradozásával egyaránt vállalta ezt a szolgálatot, a nehéz időkben éppen úgy, mint a kedvező években. Tudják ezt róla mindazok, akik ismerik munkásságát és a szlovákiai magyar irodalmi élet mikor tévelygéssel, vergődéssel, mikor fellendüléssel, szép gyarapodással teli történetét. Szükséges azonban ezt — itt és most — újból kimondani, s egyik megfogalmazóként éppen nekem a kötelességem, aki a Magyar írók Szövetségének köszöntését, a magyar írók üzenetét tolmácsolom. Szükséges, mert így — bízom benne — a mai meghitt ünnepség jelképessé válhat, része lehet ennek a „hídverő”, kapcsolatteremtő munkának, amelyet népeink között annak idején a szlovákiai magyar írók — elsőként Egri Vikitor, Fábry Zoltán, Győry Dezső, Szabó Béla és társaik — elkezdtek. Mindig jellemző, hogy egy-egy író, művész mit vall „ars poetica”-jának; akkor is, ha tételesen megfogalmazza ezt — ahogyan a költők szokták —, akkor is, ha csak később hüvelyezhető ki műveiből. Egri Viktor nem írt úgynevezett „ars poeticá”-t, írói hitvallását — ennek ellenére — tételesen megfogalmazta, többször Is: a kritikáiban. Szóljon akár a kortárs szlovákiai magyar költészetről, vagy Fábry Zoltán tanulmány- kötetéről, vagy Rácz Olivér regényéről. Más tanulmányaiból, kritikáiból is felmutathatnám, de most ezekből „idézem össze”. „Az író az az ember — írta Rácz Olivérről —, aki képes arra, hogy önmagát megmutassa, de képes arra is, hogy a másikban meglássa, amit az a másik talán észre sem vesz, és még kevésbé tud megírni.” A kortárs költőkhöz ezekkel a szavakkal fordult: „Nem elég az önkínzó gyötrődés pokolbugyraiban elmerülni, nem elég a szomorúság és a harag, egyéni élményeid légiója, az indu- lati intenzitásod és szenvedélyességed, ha kevés benne az az elem, ami társakhoz köt — ha tehát versedhez kevés a tudatos világnézeti elem, ami szenvedélyesen társadalmunkhoz kapcsol.” Petőfi Sándor adta meg az alaphangot ehhez a hitvalláshoz. Egri Viktor megkereste a maga és társai számára a Petőfit visszhangzó utódokat is; — Tóth Árpádot idézi példaként: Bár hangja dadogóbb és fénye ritka, De — érzed — mélyebb, s — érzed — több a titka, S nemcsak magad fájsz benne, de a tág egész világ.
