Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - HAGYOMÁNY - Dobossy László: Főhajtás Krammer Jenő sírjánál
időlegeset az állandóval, a helyit az egyetemessel társította, az apró munkát a nagy célok távlatában végezte. Ez az ő példája, egyéniségének varázsa, életének tanúsága. S kizárólag csak az itt elmondottak szemléltetésére (vagyis egyáltalán nem a „levelesládám” öntitogtató megnyitásának szándékával) idézem most a hozzám írt utolsó levelét; alig három héttel a halála előtt írta, s aki elolvassa, láthatja, hogy mesterünk — hetvenhárom évesen is — mily töretlen erkölcsi erővel készült távlatnyitó hasznos művek alkotására. De láthatja azt is, hogy Krammer Jenő szellemi műhelyében semmi helye nem volt a széplelkű rajongásnak, az üres lelkendezésnek; amire életének alkonyán vállalkozott — egészséges lelkesedéssel, a munka hitével — az egész addigi fejlődésének, szellemi tevékenységének a vonalát jellemezte; Horváth Ödönről nem azért írt világszerte ismertté vált s mindenütt forrásértékűnek minősített könyvet, mert valami soha-nem-hallott, soha-nem-látott érdekességet tudott közölni (persze, mintegy mellesleg azt is), hanem mert egyfajta — sajátosan közép-európai — szellemi-erkölcsi magatartást sikerült ennek révén megfogalmaznia-szemléltetnie. Az itt következő levélben fölvázolt — és sajnos megvalósulatlanul maradt — tervek is ilyenek; Krammer Jenő szolgálatnak szánta műveit, ahogy az egész élete is szolgálat volt: mások, főleg a fiatalok javára vállalt szolgálat. (Épp e lényeges vonásának az érzékeltetése végett döntöttem úgy, hogy mesterünknek és tanítónknak e talán utolsó terjedelmesebb írásából- vallomásából nem hagyom ki a személyes vonatkozásokat sem, bár helyenként zavarba ejtenek, főleg mert olyasmire figyelmetetnek — Krammer jellegzetesen szelíd modorában — amit már aligha teljesíthetek.) Drága jó Lacim, nagyon örültem lapodnak és a jókívánságoknak; ezeket szívből köszönöm és hűséges szeretettel viszonzom. Külön örömet jelentett, hogy írtál, mert így legalább lökést adtál az 1971 késő ősze óta esedékes válaszlevelem megírásához. Annak idején nagyon meghatott, hogy olyan hamar jelentkeztél Párizsból, méghozzá tervekkel, biztatással egy ottani Horváth Ödön „table ronde”-ra vonatkozóan. Sajnos, olyan zsúfoltak a napok, hogy elmúltak a hetek, elmúlt a tavasz (akkor még előadtam az egyetemen, s az már fárasztott; közben Pozsonyban és Érsekújvárott a szülői munkaközösségek is előadásra kértek fel a kétnyelvűségről, s tudod, ha onnan jön kérés, nem szabad nemet mondani, június elsején pedig már Fraknóvárában ültem egy négynapos Grillparzer-szimpó- zionan, majd folytattam utamat Salzburgba, Svájcba, oda háromhónapos tartózkodásra. De ez már a nyár.) Nyáron M. látott megint vendégül, s ott a nagy jó dolgomban nem jutottam semmihez, no, de lélektani szabály is, hogy a kikapcsolódásnál elernyed az ember. De tétlen nem voltam, főleg C. F. Ramuz foglalkoztatott. Leánya, Madame Marianne Olivieri—Ramuz, aki most özvegyen egyedül él az irodalmi nevezetességű házban, egy napra vendégül látott (már 1971-ben is jártam nála) s Ramuz, halála után érintetlenül hagyott dolgozószobájában beszélgettünk sokat. Itt fogamzott meg bennem a ter\, hogy összeállítom Ramuz: recepcióját a dunavölgyi népeknél (a csehek nagyon korán figyeltek fel rá, a szlovákoknál nemcsak buzgó és lelkes szakértőre-fordítóra talált Jozef Felix személyében, de a regényírásra is komoly hatást gyakorolt). — Érdekes és tagadhatatlan, hogy a magyar nyelvterületeket először a mi szlovákiai magyar visszhangunk figyeltette fel, Gyergyai Albert csak jóval később „fedezte fel”, illetőleg lehet, hogy egy neki akkor (1928-ban) olvasásra átnyújtott tanulmányom kézirata is segített ebben. Bár ő akkor már tudott Ramuz-ről, hiszen állandóan járt Lausanne- ba, Genfbe, csak éppen — tudtommal — akkor még nem írt róla s nem fordított tőle. Ez a recepció-kutatási terv egyszeriben fellelkesített, mert háromszori hűségmegnyilatkozást jelent: 1. hűséget Ramuz-höz, 2. a francia nyelvhez és 3. a dunavölgyi szellemi kapcsolatokhoz. Mindez még csak embrionális állapotban feszül bennem, elsősorban Gyergyaival kellene beszélnem (aki sajnos ősszel nagy beteg volt] és Jozef Felix-szel. Madame Olivieri-Ramuz közölte velem, hogy egy cseh zeneszerzőnő, Elena Petrová a Si le soleil ne revenait pás zenei feldolgozását tervezi, s állítólag munkájával már annyira előrehaladt, hogy a mű bemutatására gondolnak (a brünni Operában). No, arra el is utaznám.