Irodalmi Szemle, 1974
1974/7 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Arpád: Szenci Molnár Albert
Azt is tudja minden középiskolás, hogy Szenei Molnár Albert zsoltárfordításai — a tudatos reneszánsz művész rangjához méltón — nemcsak tartalom, de forma szempontjából is hűek, arról azonban már kevesebb sző esik, hogy az átvett formákat költőnk hogyan funkcionáltatja, azaz Marót és Beza strófái, rímei, prozódiája hogyan szolgálják az általa részben megújított tartalmat. Az alábbi néhány gondolattal az átfogó elemzés helyett én is inkább csak a feladat izgalmasságára akarom felhívni a figyelmet. E fejezet bevezetőjében már szóltam a bibliai zsoltárok vizuálisan nem tagolt, de erősen ritmikus voltáról, s az ebben rejlő műfaj-sokféleség lehetőségéről. Volt szó arról is, hogy hogyan aknázta ki ezt a lehetőséget Marót és Beza s nyomukban Szenei Molnár Albert. Vizsgáljuk meg most ezt a kérdést konkrét példák alapján. Az első műfajcsoportba (jelentőségüknél fogva] talán a leiró jellegű, elsősorban a természetet, a különféle munkafolyamatokat s az ember testi mivoltát ábrázoló zsoltárokat sorolhatnánk. Ezekről a világkép kapcsán már volt szó. Jegyezzük még meg, hogy a leíró költemény mint önálló műfaj ekkor még ismeretlen (a 18. században alakul ki), s Szenei Molnár leíró zsoltárai természetesen nem „tisztán” leíró versek, de a vallásos ortodoxia keretein belül annak a lírai realizmusnak törik az utat, amelyre 150, illetve 200 év múlva Csokonai és Petőfi teszik fel majd a koronát. Szenei Molnár Albert leíró zsoltárait verstani szempontból a lassúbb lejtésű, hosz- szabb sorok s a párrímek, stilisztikai szempontból a hasonlatok (ritkábban a metaforák) jellemzik. A hosszú sorok tempóssága s a páros rímek áttekinthetősége a leírás lényegéből következik, a hasonlatot meg akár a reneszánsz alapszóképének is tarthatnánk. A hasonlatban szemlélhető ugyanis leginkább a már tárgyalt mikrokozmosz párhuzam: a hasonlító ember és a hasonlított természet. De összefügg ez természetesen a reneszánsz realizmus-igényével is. A 102-es zsoltár a reneszánsz hasonlatok példatára: Mert napjai életemnek, Oly hirtelen elkelének, Mint az füst és az pára, És mint az tűzhely pora, Minden csontom úgy elszáradt, Szivem mint az fű, elhervadt, Úgy hogy az én ételemet Elfelejtem kenyeremet. Mint Pelikán az pusztában, Siralmas kiáltásimban Ollyá lőttem, mint az bagoly, Ki az kietlenben huhol. A második műfajcsoportba azok az érzelmileg, indulatilag túlfűtött zsoltárok tartoznak, amelyeket hozzávetőlegesen (mert hiszen itt sem a műfaj tiszta formájáról van szó) rapszódiáknak és himnuszoknak nevezhetnénk. Szenei Molnár himnuszai általában (a természetet, munkát, életet dicsérők kivételével) erőtlenebbek, mint rapszódiái. Minden bizonnyal nagy része van ebben a bibliai zsoltárok tragikus hangvételének, de ő maga is alapvetően tragikus alkat. Vallásos meggyőződésének megfelelően isten dicsőségét is zengi, de költői erő többnyire csak a pusztulást festő képeiben, átkozódő, panaszkodó, fogadkozó és lemondó hangú verseiben van. A hála érzését ilyen sztereotip fordulatokkal, retorikával énekli: De az ď templomában, Ö hívei mindnyájan Hirdetik nagy erejét, Beszélik dicsőségét. (29. zsoltár)
