Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Arpád: Szenci Molnár Albert

haza, „szolgáló” papnak. Ez a saját belső épülésén dolgozó, elsősorban a dolgok alakításában, a munkában örömét lelő reneszánsz ember abban az illúzióban él, hogy lehetséges és elégséges „tisztán”, azaz a társadalom küzdelmeitől távol élni. A kiábrándulás azonban nem várat magára:

Minden Én ellenségim között Gyaláznak szomszédim,

Félnek esmerőim,

Kik midőn látnak az ház előtt,

Félre térnek előlem,

Nem jönnek szembe velem.

(31. zsoltár)

A bibliában nincsen „ház előtt”, s hiányzik a „nem jönnek szembe velem” frázis is. Ez már a polgár, a városi Szenei Molnár aktualizálása, s jelzés, hogy a többi sorban is költőnket kell keresni. S ki ne ismerné fel bennük a hite mellett konokan kitartó embert, s a neki félelemből vissza nem köszönőket! De dolgozik itt egy meg nem fogalmazott felismerés is: a passzív „tisztaság” egyenlő az elmagányosodással. Ez az elmagányosodás szüli aztán a zsoltárokban oly gyakori alaphelyzetet: a kétség- beesést. A 38. zsoltár panasza is kétségbeesett kiáltás:

Mert elvajuttak ágyékira,

Fájnak bélim,

Kik szintén elszáradtak,

Ügy hogy én egész testemben Épség nincsen,

Tagaim elbágyadtak.

Hogy ha így kell sántikálnom',

És bajlódnom,

Félek azon, hogy nékem Én szivem elkeseredik,

És megsérszik,

Siralmas lesz életem.

Dézsi Lajostól tudjuk (lásd a már többször idézett könyvét, 75. o.), hogy Szenei Molnár Albert 1597 táján Heidelbergben több mint két évig betegeskedik. Itt, ismerőseitől, barátaitól elhagyatva, Jób könyvét olvasgatja, „akiről úgy találja, hogy némileg azt is hasonló betegség sújtotta”. Talán ez az élménye hajtja a fenti zsoltárt, talán más, helyzete valószínűleg többször is ráillett költőnkre. A zsoltár hősét hite, vallása miatt zaklatják, s úgy érzi, hogy testi nyomorúsága, fizikai szenvedései már- már isten ellen fordítják.

Ezekre a tézisekre és antitézisekre legtöbbször a természet, s az alkotó, munkálkodó ember dicsérete a szintézis, s így teljesedik ki a zsoltárok egymásutánjában a változó ember életének egy-egy dialektikus szakasza, hogy odább az egész újrakezdődjék és magasabb fokon megismétlődjék majd.

c) A szolgáló forma

A reneszánsz nemcsak téma és tartalom tekintetében szereti a változatosságot, formakultúrája is végtelenül gazdag. A filológiai érdeklődés hihetetlenül megnő, s ennek következtében az antik irodalmi kifejezésformáknak az elmélete is ismertté válik: a reneszánsz író már a formának is tudatos művelője. Tisztában van a formaelemek kifejező súlyával, s tudatosan használja őket.

Közismert a Marót- és Beza-zsoltárok formagazdagsága: a 150 zsoltár kb. 130 különböző dallamra íródott, s tkp. minden új dallam új ritmus- és rímképletet is jelent.