Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Arpád: Szenci Molnár Albert

S nem kétséges, hogy ez a műfaji sokféleség az érzelmi állapotok sokféleségét jelzi: Dávid zsoltáraiban nemcsak „méltóság” van, de nem is csak panaszok és átkok, hanem a meghajszolt, küzdő, elbukó és felemelkedő ember kedélyváltozásainak, érzelmi eltökéléseinek végtelen sora. S a mi Szenei Molnárunk a zsoltároknak éppen ezt a — ha nem félnék a szótól, azt mondanám — dialektikáját hangsúlyozza meg s tolja ezzel a biblia és Lobwasser ember- és természetszemléletét erősen a reneszánsz felé. Kínosan ügyel a szövegek dallamára, Marót és Beza syllabáira és rímeire, de vajon valóban csak az énekelhetőség miatt? Nem azért inkább, mert sejti, hogy a dallamváltások tkp. műfajváltások? E sejtés mellett szól, hogy ezeket a műfaj- és tartalomváltásokat, érzelemhullámtást személyes élményeivel még életszerűbbé teszi, aláhúzza, s hogy Lobwasser jambikus lejtésű (és a saját, sajnos, nem egyszer prózába tanácstalankodó) sorait magyaros ritmusokkal váltogatja.

A kérdés persze alapjában véve megválaszolhatatlan: Szenei Molnár Albert költői szándékairól négyszáz évvel születése után immár keveset tudhatunk meg. De a költőt sosem a szándéka, hanem a teljesítménye minősíti. Szenei Molnár Albert teljesítménye pedig egyértelmű. Mielőtt a részletes elemzésekre rátérnénk, tekintsük át ezt a teljesítményt még egyszer:

a) Szenei Molnár Albert zsoltár-fordításaiban a biblia és Lobwasser ember- és természetszemlélete (világképe) a reneszánsz felé tolódik;

b) költőnk a Marót-, Béza- és Lobwasser-zsoltárok formai sokféleségét szem előtt tartva fordít (műfaji tarkaság, vizuális ritmus, rímképletek, stb.), sőt a fordított zsoltárok eredeti jambikus lejtését más metrumokkal, elsősorban magyaros ritmusokkal váltogatja;

c) ebben a formai változatosságban felfedezi a változó, az elbukó és felemelkedő ember lírai képét és — a zsoltárok hősébe önmagát, lelki válságait, változó életét beleérežve — újrateremti azt.

a) Szenei Molnár Albert zsoltárainak világképe

Az antik reveláló hatásának magyarázata a reneszánsz korában: a halálra szánt középkori ember rátalál életlehetőségeire. A reneszánsz embere a gótika és a legendák hústalan-vértelen figurái után a klasszikus szobrokban, irodalmi alkotásokban önmagát, illetve önmaga lehetőségeit látja. A keresztény középkor ideálja: magam feladása egészen a megsemmisülésig, a túlvilágig; a reneszánsz eszméje: az emberi képességek kiművelése, a földi boldogulás és boldogság. A Vulgata megsemmisítő tiltásaival, a földi létet árnyékvilágként magyarázó szövegével szemben a biblia — főleg az Ószövetség — új, a héber eredetihez hű fordításainak szintén a lehetőségeiért küzdő földi ember a hőse. Ez az ember szövetséget, vagy Szenei Molnár szavával „kötést” köthet istennel (aki szintén inkább haragvó, büntető ember, mintsem a Vulgata transzcendens, megfoghatatlan lénye), s ha ezt a kötést betartja, boldogul, ha nem, elnyeri a büntetését. A zsidók azért bűnhődnek, mert nem tartották be Abrahám- nak az istennel kötött szövetségét, s „Borjút öntének Oreb hegyén” (106. zsoltár), de minden megbánásukat és megtérésüket felemelkedés követi. Szenei Molnár Albert istene is ez az ószövetségi haragvó, büntető ember, sőt még a teremtés pózában is inkább tevékeny, a csillagok, vizek, állatok, hegyek, völgyek helyét tempósan kimérő mesterember, s nem a semmiből kész világokat előszólítő szellem. Sőt némelyik gazdag lírai realizmusú zsoltárában már az sem. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból az annyit idézett 49.-et.

Te mondhatatlan hatalmoddal Az magas hegyeket,

Környül fogod mint egy abronccsal Erősítvén őket.

Te megvigasztalsz mindeneket Reggel az napfénnyel,

Biztatsz minden élő rendeket Csillagokkal éjfél.