Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter

vesztettem el a Jobb kezemet. Tizenhat éves koromtól a bányában dolgoztam: letépte egy bányagép. Aztán már csak a dinamitot hordoztam a lőmester után, és a robbantások előkészítésénél segédkeztem. Noha a felkelés Idején éppen harmincéves voltam, vagyis már férfikorú, nem vittek el a németek munkára. De hogy valami hasznuk mégiscsak legyen belőlem, megtettek tolmácsnak. A plébánosunktól, aki Németország ban is diákoskodott, megtanultam németül. Csekély „bért” is kaptam tőlük a munkámért, de megfenyegettek: ha félrevezetem őket, felkötnek a kocsma előtt a fára Nem mertem nem elfogadni a baksist. Látszólag tehát az ő alkalmazottjuk voltam. Sok asszony nem is fogadta a köszönésem.

A falut és környékét a Medve-hegy uralja, melyen túl végtelen sötét fenyvesek és bükkerdők húzódnak. Az erdők mélye éles hasadékokat, vízmosásokat rejt magában. Ezekbe torkollnak az elhagyatott régi tárnák, keresztül-kasul szelve az egész Medvehegy gyomrát. Egy este összetereltem a suhancokat, persze csak akikben megbíztam és azt mondtam nekik:

— Ismeritek Stodolát, a kovácsot?

— Ismerjük.

— Most hol van?

— Elvitték őt is a németek — vágta rá az egyik legényke. De a többiek lehurrogták:

— Sületlenségeket beszélsz.

— Elvitték, de megszökött.

— Itthon van. Nagyapám beszélt vele.

— Már nincs itthon. Elment a partizánokhoz.

— Anyám is azt mondta.

— No elég — intettem le őket. — Ne találgassatok tovább. Az az igaz, amit Slavo Gajdos mondott. Te kitől tudod?

— Nekem is a nagyapám mondta.

— És ... — nyújtottam el a szót — akartok segíteni neki?

Egy darabig csend volt. Haboztak.

Slavo megkérdezte:

— És hogyan segíthetnénk?

— A Medve-hegy alatt be vannak omolva a régi tárnák. Azokat kell járhatóvá tenni. De csak az jelentkezzen, aki nem fél, hogy elnyeli a föld. Mert bizony be kell bújni a Medve-hegy gyomrába.

Végigfürkésztem az arcukat. Különösen ragyogott a szemük.

— Nos, ki fél, hogy elnyeli a föld? Aki fél, nyugodtan vallja be.

Vártam. Egymásra néztek, majd Slavo Gajdoš azt mondta:

— Mindnyájan megyünk.

— Rendben van. Gondoltam.

— Mikor kezdjük? — kérdezte az egyik.

— Akár holnap. Ketten-ketten menjetek majd egy-egy tárnába. A tárnák ki- és bejáratát álcázzátok száraz gallyal vagy gazzal.

— Mit vigyünk magunkkal?

—- Karbidlámpát, csákányt, lapátot. De senkinek egy szót sem a dologról!

Legelőször a Lipót-tárnát tisztítottuk ki. Az erdő alatt, a kertünk végében volt a bejárata. Ez volt a legfontosabb, hogy járható legyen, mert átvezetett a Medve-hegy túlsó oldalára. Szerencsére sehol nem volt beomolva egészen.

November elején megszállták a falut a németek. A falu közepén felsorakoztatták a hasznavehető férfiakat és mindenkit munkára fogtak. Engem is mind gyakrabban vettek igénybe mint tolmácsot. Azt viszont nem gondoltam, hogy a tárnára is hamarosan szükség lehet.

Egy nap elfogtak a Medve-hegy tövében öt embert, és bekísérték őket a kommandan- túrára. Engem is rögtön odahívtak. Gyors pillantást vetettem rájuk. Erősen szőrösek voltak — hetek óta nem látott az álluk borotvát. A középen álló termetes legénynek egyenesen Krisztus-szakálla volt. Sűrű, kunkori, fekete szakálla. Még egyszer alaposan szemügyre vettem őket, nem ismerem-e valamelyiküket. De egyet sem ismertem közülük.