Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter

A nagyszakállú odasúgott valamit a szomszédjának. A Herr Kapitán, éppen belépve az ajtón, ráförmedt:

— Ne sugdolózzanak!

Azután hozzám fordult:

— Kérdezze meg tőlük, kicsodák és hová valók.

A foglyok morogtak valamit az orruk alatt.

— Az igazolványukat!

Néma csend. Egyikük sem moccant.

A parancsnok a bal szélsőre szegezte a tekintetét.

— Nincs — felelte —, nem szoktam magamnál hordani.

Majd a következőre meredt.

— Nekem sincs.

— Mit kerestek az erdőben?! — üvöltött fel a hosszú, szikár parancsnok.

— Fát vágtunk — vágta rá tüstént egyikük. — Jön a tél, és nincs mivel tüzelni.

— Fát?! Majd én ellátom a bajukat. Koszos banditák! Micsoda megtermett emberek

— lépett oda a középsőhöz —, és ahelyett, hogy a fronton harcolnának, a hegyek közt kódorognak... És az oroszokkal bratyiznak. Maga például miért nem harcol?

A nagyszakállú megvetően nézett rá és hallgatott.

— Nem felel? Majd fog! — Azzal belemarkolt a sűrű fekete szakállába, és megrángatta a fejét előre-hátra. A férfi ökölbe szorította a kezét, és fájdalmasan felszisszent. De most se beszélt. A parancsnok rám kiáltott: — Értette ez a barom a kérdést? Ismételje meg neki.

— Csak tarts ki, testvér, majd abbahagyja — mondtam a szakállasnak.

A szomszédja rám villantotta a szemét, és nagyot köpött elém a földre.

— Testvéred a halál, te féreg. Égjen le a bőr a savanyú pofádról, te nácibérenc.

— Te disznó! — mordult rá a parancsnok, és beleragadva annak is a szakállába, hisztérikusan a falba verte mindkettőjük fejét. Azután kiadta a parancsot: — Vezessék el őket. Nem kapnak enni, míg nem beszélnek!

Nemsokára újabb foglyokat hoztak. Ezek között ráismertem a szomszéd falubeli Ondrej Hagarára, a hírhedt „lócsiszárra”, ahogy a környéken hívták. Valójában lókupec volt. Az utóbbi években egészen megtollasodott. Amióta Tisóék voltak uralmon, jó! ment a sora, a Hlinka-pártba is belépett. Nem értettem, mit kereshet itt, hisz’ augusztus elején még a ludákok mellett agitált. Volt három lánya, biztosan tudtam, hogy a középsőnek egy német főhadnagy csapja a szelet. Néha náluk is ebédel.

És megpillantottam köztük egy Lupič nevű gazdag parasztot is, akitől zabot vásároltak a németek feláron. Ezért majd a fenekükbe bújt. Ugyan mit akarhatnak ezekkel, töprengtem.

Töprengéseimből fültépő ordítás zökkentett ki. A sarokhelyiségből jött a borzalmas, artikulálatlan hang, mely ütemesen meg-megismétlődött. Ott volt a „rideg társalgó", ahogyan a németek nevezték. Tudtam, mi folyik ott. Néha, ha a Herr Kapitán is részt óhajtott venni a „társalgásban”, nekem is ott kellett lennem. Volt a körmöci múzeumban egy középkori vaspántos kínpad, még használható állapotban, azt hozták el a németek. Alul lyukak voltak rajtak a lábnak, felül, a vaspánt alatt félkör alakú vája- tok, hogy éppen csak befért rajta a kéz. Azt használták, hogy „eredményesebb munkát végezhessenek”. Iszonyatosan megkínozták, aki nem vallott.

A félholtra vert embereket azután behajigálták az utca túloldalán álló tűzoltó- szertárba* Az volt a fogda.

Végre a Hagara csoportja is kijött a „társalgóból”. Megrettentem, amikor megláttam a lókereskedőt. Csupa vér volt az arca, a haja csapzott és ragacsos a' vértől, összetépve a ruhája. Alig ismertem rá. No, komám, gondoltam, hát rendesen elbántak veled a barátaid. Hát hiába gajdoltad a plébános-kormány Jelszavait? Vagy talán — kupecerkölcsi indítékból — nem engedted megpitykézni a lányodat? Megkaptad, amit kerestél. Legalább megtanultad, hogy te sem tartozol a felsőbbrendűek kasztjába.

— Gyerünk! Gyerünk! — taszított egyet rajta az őr, és besuppolta a többiek közé a tűzoltószertárba.

És jött mindjárt Lupič is. De nem kis csodálkozásomra neki semmi baját se láttam. Ő is ment a többiekkel a fogdába.