Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Moyzes Ilona: Egy festő életútja
Moyzes Ilona egy festő életútja Az emberi élet legfájdalmasabb pontjai azok, ahol a múló idő közvetlenül érezteti velünk hatalmát. Benyomásaink sápadnak, foszlanak, módosulnak: mindenfelől szakadatlan változás övez. Az egyetlen kivétel a gyermekkorunk. Halálunkig élünk emlékeiből. Csemiczky László- erős példája ennek. Bár harmadik évtizede tanít a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán, alig van köze a városhoz. Letudván napi kötelességeit, lélekben, olykor testben is, a Vág partjára menekül pihenni, emlékezni. Aki emlékezni tud, az megismerte a halhatatlanság titkát. Az emlékezés az alkotás pillanatában nemcsak felszívja és megérti a múltat, hanem formába is önti. Az élet minden területén aktív erő, minden folytatás alapfeltétele. A nemzet így ragaszkodik a maga legsajátabb valójához és formáihoz, a világnak ahhoz az egyedülálló képéhez, amely benne és csak őbenne él — s a teljes emberi közösség így hajlik vissza időnként régen elhangzott igékhez, rombadőlt szentélyekhez, eltemetett kultúrákhoz. Csemiczky László ösztönös emlékező, aki tudja, mihez tér vissza, tudja, hogy vissza kell térnie, amikor az öntudatlan formákba belejátszik a szándék, amely az ösztönt szabályokkal idomítja, ahogy az életét formálták meg egykor a gyermek- és ifjúkor fordulatai. A Vág partja... a folyó cikázó halai, a meglesett, de békén hagyott madárfészkek, a százados fák, az édesanya visszacsendülő hangja, az édesapával töltött meghitt órák, ahogy az öreg ott ül mellette szótlanul, mert benne látja az új élet zászlóvivőjét. Nem veti a fia szemére, hogy a kisnemesi múltnak hátat fordítva proletárharcossá lett. A Vág partján jobban perzsel a nap, mint a fővárosban. A Vág partján ott állt az öreg kúria, amelynek azóta már az utolsó köveit is lebontották. Jön a víz ... A Liptovská Marai tó el önti az ősi földet. Már az utolsó akácot is kivágták. Változás mindenfelől. Ő is változott. Kisnemesből lett proletárforradalmár, akinek pesti rokonaival kellett először a harcát megharcolnia, s hátat fordítva az általuk fölkínált kényelemnek, éjszakánként az Angyalföld pincéiben Marxot és Lenint tanulja társaival. Az elhagyott, sötét cselédház egyik kis szobájában, első műtermében, a lebukó nap ás az éjszakai lámpa fényében, azaz pár óra alatt huszonnyolc olajat fest. A nappal nem engedte meg ezt a fényűzést. Cseléd híján a gazdaságban kellett segédkeznie, mert a föld inkább kavicsot és csátét adott, mint kenyérnek valót. Édesapja az erdőmérnöki fizetést a földbe ölte, lecsapolta róla a mocsarat. Búza ugyan ezután sem termett rajta, de adott tüzelő- és építőanyagot bőven, s ez nagyban hozzájárult a liptószentmilósi gimnázium felépítéséhez. Pénzzé tették, amit lehetett. Édesanyja a maga művelte veteményesből árulta a piacon a zöldséget, virágot. Csupa erőfeszítés, amíg összeszedik a négy gyerek taníttatásához szükséges pénzt. Az ifjú festőművész nappal fuvaroz, eteti az aprójószágot, istállót tisztít, építi a turistaházat fizető vendégek részére, hogy könnyítsenek valamit a szülők gondjain, s az ecset, a vászon, a festék is pénzbe kerül... Nem volt könnyű, de talán azért volt olyan szép. Az ember és a művész élete tele volt tartalommal. Nem csupán néz'e, hanem végig is élte a cseléd és a napszámos minden küzdelmét a földdel és a garassal.
