Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kondrót, Vojtech: Atmoszféra

(Később, amikor Mirko már főiskolás volt s a Lafranconi internátusban lakott, ágya fölött ott lógott a falon Európa jókora térképe. Gondosan számontartotta a front mozgását, a szovjet csapatok előretörését. Mindig tudott valami érdekeset mesélni azokról a városokról, amelyeket a Vörös Hadsereg éppen felszabadított.)

Az egyik nagynénénktől örökölt fonott utazókosarat féltett magánkincstárának tekintette, ahhoz rajta kívül senki sem nyúlhatott. Drótokat, huzalokat, kondenzátorokat s a jó ég tudja, mi minden egyebet őrzött a kosárban ... Nővéreinknek játékokat készített: vasúti jelzőt, szélmalmot — ilyesmiket. Az ébresztőórát is megjavította.

Kettesben aludtunk a nyirkos szobában, ahol nem lehetett fűteni. Egy ágyban feküdtünk. Ő volt az idősebb, övé lett az ágy fal felőli része. Leheletünkkel melengettük egymás hátát. Alvás közben — mintha parancsszóra tennénk — egyszerre fordultunk át hol az egyik, hol a másik oldalunkra. Reggel, kelés után hátunkra borítottuk a dunnát, úgy húztuk fel a cipőnket.

Gyakran írtunk házi stílusgyakorlatot, fogalmazást. Én ezt a teendőmet az utolsó percig, az utolsó estéig halogattam. Persze mindig megrótt hanyagságomért, de azért segített megírni a leckét. (S ez okozza a hiányérzetemet még ma is. Hogy nincs már bátyám).

Bár természetünket tekintve nem voltunk egyformák, a család iránti kötelességérzet szorosan összekapcsolt bennünket. Igyekeztünk segíteni apánknak és anyánknak, már amennyire lehetőségeink engedték.

Apánk idénymunkás volt, nem volt állandó munkahelye. Káposztát taposott, havat hányt, báli zenekarokban muzsikált... ősztől tavaszig tartott a megszokott körforgás. Nyaranta nehéz munkát végzett a Morva folyó szabályozásánál meg az útépítésénél.

Magánórákat vállaltunk, s keresetünket az utolsó fillérig odaadtuk anyánknak. (Én hegedülni is tanítottam apám helyett néhány diákot, sőt szombatonként és vasárnaponként a borozóban is sokszor játszottam helyette, amíg a tanárok tudomást nem szereztek róla s be nem tiltották ezt a ténykedésemet).

Még nem beszéltem a házimunkákról. A nyulak s később a kecske ellátása is a mi gondunk volt. A fűvel teletömött batyukat sötétedés után cipeltük haza — a szégyenérzet miatt. (Sok eledelt kellett összegyűjteni télviz idejére!) Nyaranként — ha más munka már nem akadt — elmentünk kalászt szedni.

Miro, alighogy felcseperedett, beállt cséplési ellenőrnek. Egyszer egész nyáron át Gbelyben dolgozott a nyersolajfejtők telepén. Vásárolt magának egy használt kerékpárt, hamar rájött, hogyan kell megülni, s attól kezdve azon járt a munkahelyére és vissza.

A jegenyefa

nehéz felhőket ereget

mint füstöt a mozdony

Cseresznyefák sorfala — állomástól állomásig érő tehervonat

Négy varjú nem váltott jegyet: potyautasok

Robog a szerelvény

nyulak ugrálnak a lucernásban

Maradék időnket egerek és madarak boncolásával töltöttük. A szívüket kerestük. (Én későbbi vélt hivatásomra való felkészülésnek tekintettem e műveletet, Miro pedig

— hűen önmagához — a dolgok gyökerét kutatta).

Elsőéves korában önálló munkái egyikeként lakás- és rendelő-tervvázlatot készített,, amit — már a jövőre gondolva — nekem szánt. (Műszaki rajzai kiválóan sikerültek, irónja könnyedén, lendületesen mozgott a papíron. Szinte a kisujjában volt a megoldás!) Minél idősebbek lettünk, annál jobban szerettük egymást. Emlékszem, 1944-ben éppen a bratislavai nagy bombázás után látogattam meg. Féltettük az életét. Lakótársa

— akárcsak jómagam — szenvedélyes muzsikus volt. Mirko fogadást ajánlott fel neki, bizonygatva, hogy én jobban tudok hegedülni. Szó szót követett. Kötélnek álltunk.