Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör

— A kommunizmus az egyedüli mentség... — suttogom magam elé, s az ablakra néze'k. A rácsok között szökken ki a tekintetem: a napsugaras fénybe, az égre.

— Jó hír ez, Misa? — (kérdezi felderülő arccal Feri.

Jól tudja, hogy ezt kérdeznie sem kell. S nekem válaszolnom sem kell. Elég egymás szemébe néznünk, hogy tudtul adjuk: A világtól elzárva, e négy komor fal között is szabad embernek érezzük magunkat. A rácsok között mintha kis hidak ívelnének be, s mi gondolatban rálépünk a hídra, és futunk azok közé, akik gondolnak ránk, akik velüník tartanak .. .

— Amikor elgondolkodok a sorsunkon — szólalok meg —, mindig a tenger jut az eszembe. Kétszer láttam, amikor Amerikába mentem, s amikor visszahoztak. Bárhogy is háborogjanak a hullámok, sosem szakadnak el egymástól, a hullám mindig hullámot ér, és újabb és újabb hullámot tör... Érted, Feri? Ogy kérdezem, mintha nem értenéd . ..

— Mint én az előbb: Jő hír ez, Misa?!

— Valaki elindítja a hullámot, a másik lök egyet rajta. Certižné indít, mi folytatjuk ... De az erdőben bujdosva aggódtam: meggátolták a mi hullámverésünket, megcsitul a tenger... De nem! Még jobban felkorbácsolódott. Az egyik hullám tolja előre a másikat. Mindig csak előre. Akármilyen nagy is a tenger, egyszer csak átvergődünk a másik partra! ...

— Most én mondom neked, hogy poéta lesz itt belőled! Még igaza lesz a rendőr- igazgató úrnak. Átvitt értelemben — teszi hozzá Dénes. — A tiszta lélekből csak az élet költészete áradhat. Azt a szépet szólaltatjuk meg, ami után vágyódunk.

— Végre valami szépet is hallasz tőlem — mondom, és Dénes karjára teszem a kezem. — Hogy is énekelted, Feri, abban a sötét külvárosi utcában?

Magyarul dúdolom magam elé a dal két sorát.

— Fegyver kezünkben kegyelmet nem ád, föl, elvtárs, készülj lerázni igád!...

Feri meghatódik.

— Nem felejtetted el?

— Ezt? Elfelejteni?!

— Magyar szöveg.

— Ha ukránul, szlovákul énekelném, másképp hangzana? — kérdezem, és felállók, nyújtózkodok az ablakon bezuhogó fényben. A rácsok feketén keresztezik a tavaszt köszöntő napsugarat. — Szétzúzzuk egyszer? — mutatok a fekete, rozsdafoltos rácsokra.

Feri a rácsokra meresztve szemét végigénekli a dalt. Vele együtt zümmögöm, s amikoj az ismert részhez ér, én is hangosan énekelek, hogy még erősebben érezzem felkorbácsolt tengerünk hullámlökéseit.

„ ... föl, elvtárs, készülj lerázni igád! ...“

Könnyezve összeölelkezünk a börtöncellában.