Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Balta Kálmán: Három vers
szabadság A vadon megritkul. Fél-fény, aztán kiérsz a szélre. Nincs többé vér, küzdelem, vereség, cselek — csak továbbmenés. Vissza senki sem tarthat, minden mögötted. S innen már egyszerű, rövid. Vissza nem léphetsz. Mire megijednél — s ehhez még: büszke vagy! —, itt az út vége, megállít. A szó kiszáradt, köpdösöd. Előtted új közeg. a legutolsó Az első percben öröm: mindent megszereztél e harcban, a mező tiéd, már egyedül — s már idegen. Az imént még csatatér — fütyörészel, fegyvereid szeded a földről, amikor megüt: addig volt birtokod, a harcban. Senkivel szemben — senkié, számodra e perctől elveszett. Győzelemre ítéltek s elvezetnek, bár egyszer — csak így lehet — kitéped még magad: összecsapsz veled, a megmaradttal. Győzni fogsz, tudod. De addig ülj e kőre — hajtsd kezedbe fejedet. Sziddhártha királyfi (II) Megérkezett, s most kénnyel letelepszik. Lábát fölhúzza, keze ölébe hull, két térdét a partra fekteti. Bogarak, hangyák rögtön meglepik s otthagyják: kívül mozdulatlan, s lassan egészen elcsitul. Nincs türelme már, nem is nyugtalan, csak szomja volt. Agyagszín folyóba néz. Balla Kálmán
