Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
„Amitől az orosz cár rettegett, egyszer Itt is bekövetkezik. Erről ne feledkezzenek meg az uraik!“ „Elhisszük, hogy maga hisz ebben“ — mondja a rendőrigazgató. — „Csakhogy mi megmutatjuk, hogy erre sosem fog sor kerülnil“ „Amit mondtam, meggyőződésem szerint való“ — felelem felindultan. Talán ki is vörösödhetett az arcom, mert átcsapott rajtam a forróság. — „De ha ezért a meggyőződésért tartanak itt fogva engem, és mondják majd ki felettem az ítéletet, még jobban megerősödik bennem a hit, hogy nekünk, a többségnek van igaza!“ A rendőrigazgató feláll. „Hallottuk, amit hallani akartunk. Azt hiszem, befejezhetjük a beszélgetést...“ Már nem mosolygott, nem volt kedélyes a hangja. Dénes elhallgat. Őszinteség árad kék szeméből. Az első pillanatokban mégis csodálkozom. — így beszéltél velük? — így... — feleli. — Még él bennem minden szó. Talán öregségemre is emlékezni fogok erre a beszélgetésre. Ekkor döbbentem rá, hogy mindig nyílt kártyával kell játszanunk, főleg akkor, amikor üldöznek bennünket. Hadd érezzék állandóan, hogy háborúban vagyunk egymással, s az fog győzni, aki tovább bírja, aki erősebb .. . — Az igazságot nem ölhetik megl — ismétlem meg a magam mondását. — Ez ad nekünk erőt, Misa! Ha akkor tudom, hogy mi fog egy hónap múlva nálatok bekövetkezni, mást is mondok a rendőrigazgató úrnak. — lélegzik fel Dénes Feri, és felpattan a székről. Hozzám jön és átölel. — Ti nyíltan léptetek fel. Megmutattátok, hogy el lehet kergetni a hatalom embereit. Ha ezt teszik mindenütt, nem lesz honnan segítséget kérniük és minden a mi kezünkbe kerül. Már ezért a próbatételért is kibírjuk a börtönt, vagy nem?! Ilyen injekciózásokkal telik el egy hét, hétszer huszonnégy hosszú óra, míg újra ránk nem köszönt a látogatás napja. — Ma van a spájzolás is — mondja Dénes. — Van egy kis pénzem. Veszünk valamit, hoznak is valamit. Lesz kolbász, kenyér, csokoládé ... — Olyan nyugodtan mondja, mintha csak a gyomra érdekelné. — A látogatód?! — pattan a hangom. — Eljön? Sok-sok derű gyűlik a szemébe. Elmosolyodik. De látom, már őt is nyugtalanítja a várakozás. Végre megzördül a kulcs a zárban. Nyílik az ajtó. A fegyőr Ferire mutat. — Maga a soros! Jöjjön, Dénes! De ne politizáljanak megint! — Nem szeretem én a politikát. — Tudom, tudom. Ha nem politizálna, az utcán fütyürészgetne! Maholnap itt a tavasz. Tudja, hogy milyen szépek ilyenkor az esték? — Épp ez járt az eszemben! — mosolyodik el Dénes Feri. — Már nagyon hiányoznak nekem azok a szép esték. Tudja mit, fegyőr úr! Ha egy kis lopott csókot megenged, néma leszek, mint a sír, csak a kedvesem szép szemét fogom nézegetni... — Na jöjjön már, maga haszontalan! Szereti az életet és itt penészedik... Csak ti szeretnétek, hogy itt egyen meg a penész minket — dünnyögöm magamban, amikor magamra maradok. Ha tudni akarjátok, urak, úgy tanulok itt, mint egy iskolás gyerek. Eddig csak azt tudtam, amire az élet tanított, vagy amihez az ösztön segítségével jutottam el. És ez az ember, akit az első percekben ficsúrnak néztem, mennyi új ismeretet plántált belém. Ha az urak tudnák, hogy mire jó a börtön, nem zárnának minket egy cellába. De mi mást tehetnének a szerencsétlenek, kevés a hely. Laborc-mentiekkel zsúfolták tele börtönüket, nem mernek minket (hazaengedni. Még mindig attól tartanak, hogy újabb lázadást szítanánk. Természetükből indulnak ki, gondolván: a bosszú csak bosszút szülhet. De mi megtorlás nélkül is újra fellázadnánk. Ebben van köztünk a nagy különbség! Bennünket nem a bosszú vezérel, hanem a társadalmi igazságtalanságokból indulunk ki. Az igazság velünk van, győznünk kell! Már gondolkozásomban is olyan kifejezéseket használok, mint amilyeneket ettől a szemüveges Feritől hallottam. Testvérként élünk a négy fal között. Hamar rájöttem,
