Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
„Csak a lényegre vagyunk kíváncsiak, a többit magyarázat nélkül is megértjük!“ — szólal meg újra kedélyes hangon Štefánik doktor. Hacsak erre kíváncsiak, nincs mit takargatnom. Újat nem mondhatok, mert ismerik céljainkat. De miért akarják ezt éppen tőlem hallani, amikor Gottwald még a parlamentben is kijelentette, hogy egyszer kicsavarjuk majd az önök nyakát! Sakkhúzás is lehet az ő részükről, hogy ennyi tanú jelenlétében kicsikarjanak valamit belőlem, ami vádalapul szolgálhat... „Nos, Dénes úr!“ — hallom a sürgető szót. „Nem élhetünk örökös zűrzavarban“ — kezdem. — „Előbb-utóbb a világtörténelemnek az emberek javára kell szolgálnia .. „Szép, nagyon szép“ — mosolyog a szemembe a rendőrigazgató. — „Még poétát csinálunk itt magából. De inkább azt magyarázza meg, hogy függ össze ezzel a maguk diktatúrája.“ „Ha az emberek javáról van szó, akkor elsősorban a többség megelégedését kell szem előtt tartanunk. A proletárok alkotják a többséget. A képlet egyszerű. A többségnek kell uralkodnia a kisebbség felett.“ „Maga hisz ebben?“ „Ha nem hinnék, nem lennék itt, igazgató úr!“ — felelem és körülnézek. Az egyik rendőrtiszt gúnyosan mosolyog, a másik arcán megvető fintor, a harmadik nevetgélve súg valamit szomszédja fülébe. — „Azt nem is várhatom maguktól, hogy abban higgyenek, amiben én hiszek.“ „Ez Így igaz“ — kedélyeskedik tovább a rendőrigazgató. „Mit felelhetek erre?“ — kérdezem inkább magamtól, mint tőlük, majd így folytatom: — ,,Az orosz cár sem hitte, hogy egy napon lelökik a trónról, pediig neki is megvolt a maga rendőrsége! Bebörtönöztök, száműzték a bolsevikokat. Ugyanazt tették, amit maguk tesznek velünk ...“ „És maguk mit csinálnának mivelürtk?“ — teszi fel újra a kérdést a rendőrigazgató. Ezzel kezdte a beszélgetést, s most újra ezen nyargalászik. „Ugyanazt tennénk, amit önök a kommunistákkal!“ — válaszolom kertelés nélkül. Bebörtönöznénk magukat mint osztályellenséget!“ „Na, ne mondja?!“ — formed rám a közelemben ülő polgári ruhás rendőrtiszt. „Azt vettem ki az igazgató úr szavából, hogy beszélgetni kívánnak velem“ — válaszolom a fenyegető megjegyzésre. „Folytassa csak!“ szólal meg dr. Štefánik rosszalló pillantást vetve a közbeszólóra. — „Miért is dugnának bennünket a ráesőik mögé?“ „Mi magukat a burzsoázia eszközének tartjuk. Ennek alapján üldöznek minket, vetnek a börtönbe még koholt vádak alapján is. A mi rendőrségünk a proletárdiktatúra eszköze lesz, amely a többség igazságát, érdekét fogja védelmezni...“ Ez már a nyugodt rendőrigazgatónak is sok. „Nagyot fog csalódni Dénes úr!“ „Az események engem igazolnak“ — felelem. — „A történelem kereke csak előre foroghat, még soha senkinek nem sikerült visszafelé pörgetni. A csehszlovák légiók is harcoltak a szovjethatalom ellen, idehaza pedig mocskolták a Szovjetuniót, de az országvezető urak már kénytelenek jogilag elismerni, s csakhamar kénytelenek lesznek szerződést kötni vele, mert attól félnek, hogy Hitler a sarkukra lép. Ha nem ébrednek fel időben, két malomkő közé esünk... Mi már választottunk. A Szovjetunió barátainak valljük magunkat. Ezért a barátságért üldöznek minket. Ellenem csak ez lehet a vád, tessék, mondják ki végre, büntessenek meg érte, magamat meg nem tagadom!“ A röpke pillanat hosszú percnek tűnik. Jól tudom, hogy nem adhatnak nekem igazat, mert ekkor rögvest kitárhatnák előttem az ajtót, mondván: Mehet haza, Dénes úr! De gondolnak-e néha arra, hogy a Hitlert támogató németek már bomlasztják a köztársaságot? Szlovenszkón a hlinkások, ha tehetnék, rég elszakadnának a csehektől, sok magyar pedig a déli határ mentén Horthyt éljenezve döntené ki a határoszlopokat. Csak a kommunisták védik ezt a több nemzetiségű köztársaságot. De megváltozik majd a helyzet egy napon!... Ezt el nem hallgathatom előttük.
