Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
ban. Sokan talán azt sem tudják, hogy hol fekszik a mi két kis falunk, ahol meghúztuk a vészharangot! És mégis segíteni akarnak rajtunk, az ismeretleneken ... A kapocs. Az összetartó erő. Valami munkált ebből bennünk is! — Valamit elhallgattam — szólalok meg. — Amikor az erdőben voltam, sokat gondolkodtam. Megszöktem hazulról. A pártelnök elhagyta az elvtársait, áruló vagyok. Amikor erre rádöbbentem, másnap éjszaka lementem a hegyről, jelentkeztem a csendőröknél. — Hogy agyba-főbe verjenek . . . — Mint a többieket! — mondom. — De az elvtársaimat nem hagyhatom el! — Téged sem hagynak el az elvtársak — szólal meg halkan, mintha fogadalmat tenne. — Te ukrán vagy, én magyar. A többiek szlovákok, csehek, németek, lengyelek, zsidók. Más-más nyelvet beszélünk, és mégis egy szív dobog bennünk. Ha bajod van, megérzi a másik elvtárs és a segítségedre siet. A mi világunkban sosem maradhatsz egyedül, Misa! — Amikor nagyon ütöttek — folytatom —, amikor kezdett előttem elhomályosulni a világ, nem sajnáltam az életemet, mert már egy fabatkát sem ért, utolsó erőmet megfeszítve ezt mondtam: Az igazságot néni ölhetik meg! Újra fejbe vágtak, és ájultan összeestem ... De miért mondom én ezt? Mert ezidáig elhallgattam, nehogy kérkedésnek vegye. De most valami belémütött, ki kellett vetnem magamból, hogy megkönnyebbüljek. AZ IGAZSÁGOT NEM ÖLHETIK MEG! Ezt kiáltani kell úton-útfélen! — Bennünket akár agyon is verhetnek — teszem hozzá —, de a tartozásunkat vissza kell fizetni! ... Fellélegzek, mintha valami szépet, vidámat mondtam volna. Eszembe jut, hogy Ferinek nagyon tetszene, ha megszólaltatnám azt a kis vidámságot, ami még megmaradt bennem. De belőlem újra és újra csak a fájdalom szakad ki. Ha még sokáig együtt maradunk, még beléplántálom a komorságot. A természetéből már kivettem, hogy nem szereti feketén látni az életet. Még a börtönben sem. Pedig már öt hónapja tartják fogva, a bőre is megfehéredett, s az előbb, amikor a jó hírrel jött vissza az udvarról, úgy kipirult az arca, mint a kisgyereké, amikor nem várt ajándékot kap. Én meg az agyonverésről, a visszafizetésről beszélek neki. Nézem, nézem cellatársam sápadt arcát, és egyszerre felocsúdok: nem is várt tőlem más beszédet! Az arcvonásai megkeményedtek, fémesen fénylik a szeme, mint amikor könyörtelen támadásra szánja rá magát az ember. — Elmondok én is neked valamit — szólal meg rövid idő múlva, de már egészen más hangon, mint eddig beszélt velem. A gyengéd hang egyszerre érces csengést kapott. Valamit újra átélhetett magában, csak ezzel magyarázhatom a hangnem hirtelen változását. — A múlt hónapban értem jött a fegyőr. Azt mondja, kihallgatásra visz. Báflom is én, válaszoltam, csak már süssenek ki valami vádat, hogy a bíróság előtt kiforgathassam! Magát fogják most kiforgatni! — dörmögte a fegyőr. Már megszoktam az ő kiforgatásukat, meglepetés nem érhet! ... De még mekkora meglepetés ért, amikor beléptem a tágas terembe. Ott látom a rendőrigazgatót, Štefánik doktort, egész törzskarával. Civilben , egyenruhában ülnek a székeken és kíváncsian nézegetnek, mintha sosem láttak volna. Štefánik, aki mindig polgári ruhában jár, szórakozottan pillant felém, és el is mosolyodik, amikor a tudtomra adja: „Most nem kihallgatásra jöttünk össze.“ „Nagy kár, rendőrigazgató úr“ — felelem. — „Négy hónap után már összekovácsolhatták volna a vádat!“ „Valamit csak kiokoskodunk, Dénes úr“ — válaszolja, és az üres székre mutat, hogy vizaví foglaljak helyet. — „Most csak egy kommunistával szeretnénk egy kicsit elbeszélgetni .. „A foglyuk vagyak, itt önök rendelkeznek velem.“ „Épp erről lenne szó“ — veszi át a szót mosolyogva a rendőrigazgató úr. — „Azt szeretnénk hallani öntől, hogyan rendelkeznének maguk mivelünk, ha a mi helyünkre kerülnének?! Hogyan valósítanák meg a magufk híres proletárdiktatúráját?!“ „Erről estig is beszélhetnénk, és akkor sem érnénk a végére ...“ — mondom, hogy egy kis időt nyerjek és néhány pillanatig a szándékukon töprenghessek.
