Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör

be? Mert a jó szövetből készült buggyos térdnadrágot látom magam előtt, a fényesre kefélt cipőt, >az ágyam alatt pedig az ócska, kitaposott bocskoromat? A fájós lábamra csak a meleg harisnyát húztam fel... Hogy is mondta Dénes? Nem a ruha teszi az embert. De mi keményfejű parasztok vagyunk. Azt vesszük észne elsőiként, ami bánt bennünket, ami fáj az egész falunak. Csakis azért szavaztak ránk annyian. Ha másról, másokról beszélnénk nekik, a szemünkbe vágnák, hogy ezell^ is csak dumások, semmi hasznunk belőlük! Politikailag nem hatnánk az emberekre, ha elkendőznénk a saját dolgainkat. Odáig még nem juthattunk el, hogy másoik baja miatt is rágódjunk. Mégis szemrehányást kaptunk. Nem szabad csak saját magatokat látnotok! Ki is mondta? Nem tudnám pontosan megmondani, találgatni pedig nem szeretek, de elevenen él emlékezetemben, hogy akkor felhördültünk. Ki törődik velünk?! Senki! Előbb itt kell rendet teremteni! ... Hát most megteremtettük a rendet! Feldúltan nézek magam elé. Erről beszéljek Dénesnek? Arról, hogy magunkra maradtunk és magunkra maradottságunkban vereséget szenvedtünk? Nem csapdossa arcomat a hideg, csípős szél mint az az erődben, és mégis olyan magányosnak érzem magam, mint amikor a fák közt bolyongtam árván, gondolataimmal vesződve. Ha az enyéim között lennék, megnyílna a szívem. Talán el is sírnám magam. Mert nem ezt akartuk! Csak megsokszoroztuk a bajt, a szenvedést. Erről beszéljek ennek a szőke, szemüveges embernek, akinek szemlátomást jól esik, hogy úgy tömöm magamba a kenyerét, a kolbászát, mint aki életében először eszik iTyeüfélét. Amikor az utolsó falatot is lenyelem, -olyasmi jut az eszembe, amire egyáltalán nem vártam.

— Tudod, mit eszünk mi? — kérdezem. — Egyik nap krumplit káposztával, másnap pedig káposztát burgonyával. . .

Érzi a társam, hogy a megjegyzést tréfának szántam, de nem tud rajta mosolyogni. Újra a polcához megy, s a következő pillanatban egy tábla csokoládét nyom a kezembe.

— Fogyaszd el ezt is jó étvággyal! — mondja, s ő is hozzákezd a csokoládé maj- szolásához. — Szeretem a nyalánkságot — teszi hozzá, hogy engem is biztasson, mert látja, hogy csak nézegetem a díszes csomagolást. Aztán felbontom és kis darabkát letörök belőle, hogy legalább az ízét érezzem. — Egyed csak nyugodtan! — biztat megint.

Szégyellem magam, de nem rejthetem véka alá a gondolataimat.

— Megőrizném a gyerekeknek. Szép ajándék lenne nekik! — s elmosolyodva hozzáteszem. — Városi ajándék .. .

Egy darab csokoládé! Megérti Dénes, hogy mekkora örömöt jelent annyi gyerek között megosztani egy tábla csokoládét?

— Van még nyalánkság a polcon, és lesz majd a tiéden is! — mondja. — Meglátod, nem feledkeznek meg rólad sem az elvtársak. A gyermekeidről sem.

Most hallok először a Vörös Segélyről. Egyik bebörtönzött elvtárs sem kér, nem kunyerál, de gondolnak rájuk, gyűjtenek számukra; még a munkanélküliek is adnak néhány garast, a szimpatizáló boltosok, iparosok is adakoznak, hogy megsegítsék a bebörtönzöttek családját és csomagot hozhassanak a fogházba.

Nem azért adják — magyarázza Dénes —, mintha erre szükségünk lenne. Száz- szorta „táplálóbb“, ezerszerte többet ér ennél az a gondolat, hogy a világtól elzárva sem vagy egyedül! Bárhol is légy, széttéphetetlen a kapocs, amely összetart bennünket ...

A gondolataimban olvasott volna, hogy így, kerülő úton válaszol marcangoló kérdéseimre? Nem láthat belém! — gondolom. De nem is a véletlen terelte egy útra a gondolatainkat. Öt is erőszakkal különítették el társaitól, és mégsem érzi magát lakatlan szigeten! Itt valami új tárulkozik ki elém, amiről eddig sejtelmem sem volt. Mi újságot is csak néha-néha olvasunk, alig tudjuk, hogy mi történik körülöttünk. Mégiscsak a világ végén élünk, ahová a segítő kéz sem ér el; messze vagyunk. S mi pedig hallgatunk. Annyi büszkeség még él bennünk, hogy ne sírjunk, ne könyörögjünk. Amikor pedig megszólaltunk a magunk módján, lázadást emlegettek az urak, de egy szóval sem mondták, hogy előtte megnyúzni készültek minket. Későn szólaltunk meg ... Mégiscsak annak az elvtársnak lesz igaza, aiki annak idején azt vetette a szemünkre, hogy nem szabad csak magunkkal törődni! Mert ügyelni kell a kapocsra, amely ösz- szetart minket. Ezt Dénestől hallottam. S ha az egyik nem tud a másikról... A gon