Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
nagyobb csomagok egymás mellett. Ogy érzem magam, mintha vendégségbe jöttem volna. Kolbászt, kenyeret, sajtot tesz az asztalra. Aztán, mint egy 'kölyök, hamiskásan elmosolyodik. — Azért akad itt 'kés is — mondja. — Az elvtársaik becsempészték — s a zsebéből előhúzza a bicskát. — Csak ki 'kell ismerni a fortélyokat, öreg börtönlakó vagyok én! Nemcsak itt, Ungváron is ültem. Modern börtön, sokkal szebb, kényelmesebb, tiszta ülőkés angol klozettal. Bármikor meghúzhatod az öblítőt, hogy ne maradjon utánad a szag ... — Egye meg a frász azt a kényelmet! — fölmordulok, mert teli szájjal nem szidhatom az urak börtönét. A kolbász láttán a számba csurran a nyál. — A frász egye meg a börtönt, mi pedig együk meg a börtönben ezt a finom kolbászt — mondja felderülve Dénes és egyre csak kínálgat, vágjak a kenyérből, a kolbászból. Persze csak kis darabot vágok, pedig megenném az egészet! Miikor ettem én Ilyen szép fehér kenyeret? Mikor ettem én ilyen finom házi kolbászt? Észrevette, hogy a szememmel is eszek, mert tegnap óta egy falat sem került belém, és kétszer akkora kenyeret szel és kétszer akkorát vág a kolbászból, -mint saját magának. — Én bevágtam a kincstári ebédet is — mondja. — De te lekéstél róla, éhes lehetsz, Túrok Hetes elvtárs! Megakadok a megszólításon. Szokatlanul hangzik fülemben. — Hosszú ez a név — mondom. — Hozzászoktam a Misához. Odahaza, elvtárs, nem elvtárs, mind M'sának szólít. — Örülök, hogy megismertelek, Misa. A barátaim, az elvtársaim engem Ferinek szólítanak, meg Ferikének ... — Biztosan a lányok. — Sök szép lány, sok szép elvtársnő sportol, tornásziik velünk ... Gondolkodok ezen az emberen. Feri, Ferike ... Nem szólíthatják másképp, amikor annyi gyerekes szeretet, gyerekes odaadás árad belőle. A gyerek vakon hisz abban, amit helyesnek, jónak, szépnek tart. Törést szenvedne az élete, ha a valóságban mást tapasztalna vagy ha valami megingatná a hitét abban, amiben nagyon hisz. A hangából, a viselkedéséből is kiérezni, hogy csak ez az egy ügy hatja át. Itt a rácsok mögött is olyan gyengéden ejti ki az elvtárs szót, mintha apját, anyját szólítaná... Mi egy kicsit mások lehetünk. Nem vagyunk ennyire átlátszók. Szürkébb is az életünk, meg szomorúbb, de mégis jól kiismerhettek bennünket az emberek, máskülönben tavaly nem szavazott volna ránk csaknem az egész falu! Mégiscsak átlátszók vagyunk, mint ez a Dénes Feri. Ma még azt mondhatjuk, hogy mi mindnyájan egyet akarunk, mert még nem furakodtak közénk olyan emberek, akik csak az előnyöket lesik. Ma még nem jelent előnyt kommunistának lenni. De holnap... Hol van még az a holnap, amikor tömegesen futnak majd közénk, és nem lesz annyi időd, se erőd, hogy megröntgenezd az embereket. Az lesz majd az igazi gond, hogy tisztán tartsd a pártot. Vajon akkor is úgy fog majd mindenki vélekedni, mint én, amikor rámbízták az elnöki funkciót? Ha elnök vagy, ha nem, dolgoznod kell a párt érdekében! Most az odaadó munka a legfontosabb, mert kevesen vagyunk. Engem a szegénység, az igazság keresése vitt a pártba. Dénes Feri tanult ember, az urak hivatalaiban dolgozhatna, és mégis közénk állt. Nem az előnyökért! A börtönt — s ő már többször ült! — senki sem tartja előnynek! Bizonyára az eszére, a szívére hallgatott... A gondolatok egész raja száguld át a fejemen, de nem szólok egy szót sem. Pedig egy-egy gondolatról naphosszat is beszélhetnénk. Például milyen magyarázatot fűzne ehhez: Kevesen vagyunk, és mégis megszerezzük a szavazatok többségét. Dénes talán másképp látja, mint én. Lehet, hogy szerinte jobb lenne, ha többen lennénk. Akkor lenne miről vitatkoznunk. De még csak gondolatban beszélgetek vele. Alig ismerjük egymást. A városiakkal szemben bezárkózik az én lelkem is. Nem tehetők róla, falusi vagyok. Beitatódott az én természetembe, hogy előbb ki kell tapogatni a városi embert, mégha elvtárs is az illető. Más az én gondom, és egészen más lehet az övé. Ki tudja, hogy megértene-e engem vagy én őt. Pedig egyet akarunk, és mégis ég és föld közöttünk a különbség. Éreztem ezt akkor is,amikor a képviselő elvtárs jött közénk egy kis beszélgetésre. Tegeztük egymást, eivtársaztuk egymást; igaz volt, amit mondott, ő pedig nagyokat bólintott a mi szavainkra, de a vasalt élű nadrág ennek ellenére is vasalt élű maradt, s a mi otromba daróc nadrágunk sem változott meg. Miért jutott ez most az eszem
