Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
— Városi (kommunista! — szólalok meg halkan, hogy csak mondjak valamit, de egyúttal különbséget Is tegyek magunk között. — Az — válaszolja magabiztosan, szinte büszkén. — Én meg falusi kommunista vagyok — mondom. — Haburán pártelnök ... A szemüvegén keresztül látom, hogy kitágul a szeme, csodálkozik. Rövid pillanatok múlva felfedezem az arcán, hogy igen jól esett neki előbbi szavaimat hallania. Hozzám lép, és meghatódottan kérdezi. — Ezért verteik meg, elvtárs? — Ezért, meg másért is. — Csupa vér a fejed... a hajad... az arcod. Az inged... Azt kimossuk... Vetkőzz le elvtárs! Most engem hatnak meg az elhangzott szavak. Nem is meghatódás ez, inkább olyan érzés, amely ak'kor támad az emberben, amikor a tengernyi gonoszság közepette váratlanul megjelenik előtte a jóság. Nem is olyan rég a fejemen csattant a gumibot és most... Akaratlanul is kinyújtom a ikezem, hogy megszoríthassam a fehéres arcú, szemüveges férfi karját. — Én Dénes Ferenc vagyok. — Mihail Túróik Hetes a nevem . .. Kezet szorítunk, és máris vetkőztet. A sarokban, a sámlin a lavór. Elébem teszi. Az öblös kannából vizet tölt bele, és mossa a fejemet, véres hajamat, arcomat. Meg-“ nedvesíti a törülköző szélét és a mellemről is ledörzsöli az alvadt vért. — Tele vagy foltokkal. Kék és zöld foltokkal — mondja. — Ma is ütöttek, tegnap is vertek ... Gyorsan másra tereli a szót, hogy ne gondoljak annyit a verésre. —• Reggel majd megberetvál a borbélyunk — mondja. — Mert borbélyunk Is van ám a mi híres hotelunkban! — Őri élet — válaszolom. — Az ám! Nagyon ügyelnek arra, hogy ne adjanak beretvát a kezünkbe, mert véletlenül megkarcolhatnánk magunkat... — Vagy őket— teszem hozzá. — A biztonsági intézkedéseiket be kell tartani — mosolyodik el különös cellatársam, Dénes Ferenc. Soha el nem felejtem a nevét. Úgy mosta iki sebeimet, s törülte le rólam a vért, ahogy egyikor anyám fürdetett a fateknőben. Gyengéd kézzel, szeretettel. — Pössenteni kéne — szólalok meg gyámoltalanul, akár egy kisgyerek, mert nem tudok mihez kezdeni. A fegyőr bezárta utánam a cella ajtaját. Dénes a sarokba mutat, oda, ahová a sámlit és a lavórt tette vissza. — Ott a mi klozettunk! A sarokba siet és felcsapja a szennyvödör tetejét. Az orromat a bűz csapja meg. Sietve kivizelem magam és befedem a vödröt. — Egész nap az ürülékünkkel vagyunk — magyarázza Dénes. — Reggel kiblizünk, a nagy klozettba öntjük. Lassan csináljuk, mert ilyenkor szót válthatunk a sorstársainkkal. Rövid az idő, de így is sok mindent megbeszélhetünk a bebörtönzött elvtársakkal. Ha nem fejezzük be, másnap folytatjuk ... — Beavatsz a börtön titkaiba? — Még mást is elárulok majd neked... De most tartsd csak a lavór fölé a kezed! — megemeli a vizeskannát és leöblíti a mancsaimat. Na persze, városban vagyok! Ha rács van is az ablakon erről nem szabad megfeledkeznem. — Még urat csinálsz itt belőlem — mondom. — Ami az uraknak jó, nekünk is jó lehet — válaszolja szerénykedve, hogy meg ne sértsen. — Ficsúrnak néztelek — vallom be az igazat. — Nem a ruha teszi az embert — mondja, mintha az én ósdi öltözékemre célozna, mert éppen végigmért, s az asztal felé mutat. — Most már le is ülhetünk... A széket, amelyen az előbb a cella közepén gubbasztottam, az asztal mellé teszem és leülök. A rácsos ablak alatt az asztal. Két- oldalt, a fal mellett egy-egy pokróccal letakart vaságy. Az ágy fölött polc. Az én polcom üres, de Dénes ágya fölött kisebb-
