Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
rosban. Ilyentájt, tavasz előtt veszik kezűikbe a vándorbotot, hogy addig menjenek az apostolok lován, míg munkát nem találnak ... Gondoljon rólam, amit akar! Nézegessen csak azzal a világoskék szemével! Az én szemem milyen színű lehet? Épp jókor gondolok erre is. Amikor beretválkozom, nem a szememet nézem. Ez az alak még a tüskés szőke hajában is gyönyörködhet! Megérezhette, hogy ágaskodik a haja, mert az ujjaival beletúr, hátrasimítja. Legyint. Nem fogadnak szót a hajszálai. Rakoncátlan a haja. Jobb is, hogy erre gondolok, és nem arra, hogy ő minek nézhet engem, és én kinek tartom ezt a ficsúrt. Ha már az ő cellájába dugtak, vele kell élnem a négy fal között. — Hová hoztak? — kérdezem, hogy előbb a magam ügyét tisztázzam, mert nem vagyok járatos az ilyen dolgokban. — Hát... — kezdi a beszédet, és akaratlanul is elmosolyodik. — Ezt az épületet, amelyben tartózkodunk, rácsos ablalkú hotelnek is nevezhetnénk. — Tudom, hogy börtön. De a csendőrök börtöne-e? — Törvényszéki börtön ennek a neve. A bíróság, az ügyészség bejárata a Fő utcáról nyílik, a börtönkapu a mellékutcából, a Fegyverház utcából. Csak azon a kapun hozhatták be . .. Szlovákul válaszolt a cellatárs. Igaz, nem beszél olyan simán, mint egyes laboréi urak. A kiejtésen érezni, hogy nem szlovák. Csak magyar lehet, ha a mellékutca nevét magyarul mondta. Kassán sdk a magyar... Én még úgy sem beszélek szlovákul, mint ő. Minden szavamban érezni az ukránt. De valamit tudok én is magyarul. — Fegyverház utca — mondom. — A fegyver ako zbraň, puska. A ház — dóm, utca — ulica. — Da, da — feleli oroszosán a fehér arcú ember. Mosolyra késztet iparkodása, de bizonyára csak grimaszt láthat felpuffadt arcomon. Azt akarom mondani, valahogy C9ak megértjük egymást, de megelőz engem. — Maga ugye ukrán? — Ruszin is vagyok, meg kisorosz, attól függ, hogy ki minek néz. Sokféleképp magyarázzák a nemzetiségemet, de kevés a kenyerem .. . Az arcáról is lerí, hogy nem elégíti ki a válaszom, mert még nem tudja, hogy ki s mi vágyóik. — Alaposan megverték — puhatolódzik. — A csendőrök — válaszolom, hogy ne nézzen verekedőnek. — Brutálisak a falusi csendőrök — mondja. — A városi se különb! — teszem hozzá, hogy ne pöffeszkedjen a városi urakkal. — Itt verték meg? — Itt, meg ott is, Haburán és Laborcon. A falunk neve hidegen hagyja. A rácsok mögé még nem szivároghatott be a hír. És ha tudna róla? Mit érdekelheti a városi ficsúrt az elszegényedett paraszt dolga? Magam sem tudom, miért, hirtelen harag lobban bennem. Mit vallat engem?! — Maga miért ül? — kérdezem olyan hangon, ami semmiképp sem mondható barátinak. Ogy látszik, felelősségrevonást fedezhetett fel a hangomban. Még nem tudom mire vélni az egyszerre elcsodálkozó arcát. Megérezhette, hogy bizalmatlan vagyok vele szemben, ezért nem válaszoltam nyíltan a kérdésére, és talán csak most döbbent rá, hogy csalónak, sikkasztóndk is nézhetem, úri betörőnek. — Nem szégyellem bevallani, hogy én mint kommunista ülök! — mondja olyan határozottan, hogy eszem ágába se jusson másra gondolni. És olyan mélyen, tisztán, gyerekes őszinteséggel néz a szemembe, hogy egy pillanatig se kételkedjek állításában. Most rajtam a sor, hogy elképedjek. Ez a ficsúr?! ... — Maga kommunista? — kérdezem, mintha rosszul hallottam volna az imént. — Igen, kommunista, párttag vagyok. Ezt nem hallgatom el senki előtt, és nem is tagadom. Itt a városban mindenki tudja rólam, hogy a kommunista kulturális és sportszervezetek politikai felelőse vagyok. Kulturális? Kinézése után ítélve tanító is lehet. Azt beszélik, hogy egyes falvakban a tanítók között is akadnak kommunisták. És sportszervezeteket irányít? Az alakja sportolóra vall. Hát legyen sportoló is. Egyes embereknek erre is futja az idejükből. A városban minden lehetséges. Nálunk a rongylabdát rúgják a gyerekek a poros úton . ..
