Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör
Petröci Bálint ív. Belöknek a cellába. A bocskort 'kiejtem kezemből. Csodálkozom, hogy nem vágódok el. Szétterpesztem sajgó lábamat. Himbalődzok még, mint hajó a hullámokon. Aztán ez a mozgás is megszűnik, és csak állok, bámulok magam elé. Végérvényesen egyedül maradtam! Az elhurcolt elvtársaim tközé vágyódtam, de egyiküket sem láttam, nemhogy még beszélhettem volna velük. Azért 'kellett visszajönnöm a hegyekből, hogy nyomorékká verjenek? De megmondtam nekik: Az igazságot nem ölhetik meg! S mit értem el vele? Újra fejbe kólin'tottak. Mert megértették a bitangok! Ezért a (kiállásért kellett visszajönnöm az erdőből! Hagy szégyenfolt ne essék becsületemen.. . Megszédülök. Hányinger környékez. Zúg-búg a fejem. Hol az előbb látott ember? — kérdezem magamtól. Amikor belöktek, egy szemüveges férfit pillantottam meg. Egy fehér arcú embert. Csak ez a kép maradt meg emlékezetemben. Az erőteljes lökés belódított; kellett lépnem néhányat a rácsos ablak felé, míg megfeszíthettem sajgó lábamat. A fehér arcú ember a hátam mögött maradt. Mit csinál? A moccanását sem hallom. Miért nem szólal meg, láthatja, hogy alig állok a lábamon. Még megmozdulnom is oly nehéz, mert belémnyilallik a fájdalom. Végre neszt hallok. Biztosan észrevehette, hogy meginogtam, mert gyorsan széket ragad és alám teszi. — Üljön le! — szólal meg szlovákul, és a karomat is megfogja, hogy gyöngéden ültessen le, mint egy gyereket. Megreccsen alattam a szék. A férfi elém áll. Én szemben az ablakkal, ő háttal a rácsoknak. Halvány árnyék vonja be az arcát, de így is tejfehér a színe. Mit tudhattam én ekkor, hogy már öt hónapja itt sínylődik. Mialatt jól megnézem, azon morfondírozok magamban, miért is tehették lakat alá ezt a városi ficsürt? Olyan idős lehet, mint én. Harminckét éves vagyok. Ö talán még fiatalabb nálam. És karcsúbb, vékonyabb, testben fele annyi, mint én. Az arcbőre sima. A keze is ápolt. A vastag keretű szemüvege mögül élénkén tekintget rám. Aki nem végez nehéz munkát, annak még a szeme is fürge, fiatalos marad. Nap nem barnítja, szél nem cserzi az arcát. Irodakukac lenne? Azok nyeszlett alakúak. Ennek pedig rugalmas a teste, lendület van a mozgásában. Kissé buggyos térdnadrágot visel, a lábán frissen bokszolt, kutyatakarós cipő. A polc mellett, a szögre akasztva angolos, sildes sapkája lóg. Akinek ilyesmire telik ... Ha nem telik, akkor szenez, lop. Ilyen emberhez semmi közöm! Ezek még ia börtönben is megjátsszék a finnyást, lekaparják a szőrt az arcukról. Ahogy erre gondolok, nagy nehezen az arcomhoz emelem a kezem. Karomba belehasít a fájdalom. Még jó, hogy nem törték el a csontjaimat. És csak azért sem nyögök fel, ez a városi ficsúr ne sajnáljon! Az arcomhoz tapad kérges kezem. Ujjam megkeményedett bőrén keresztül is érzem szakállam szúrását. Hány napja, hogy nem vakartam le magam? Négy, öt? Még néhány nap, és pópának is néznének, ha fekete szoknyába bújtatnának, hogy a Goszpogyimt dicsérjem. Bizony, ezt szeretnék tőlem hallani. Amint az urakat kezdeném altelújázni, azonnyomban békén hagynának. Inkább nevezzenek továbbra is piszkos, mocskos ruszinnak. Most bizony piszkos és mocskos lehetek. És véres. Ez a ficsúr talán betörőnek tart, akit lopás 'közben csíptek nyakon. Vagy kocsmai verekedőnek néz? De egy szegény ukrán parasztot miért hoznának éppen ide, a kassai börtönbe? Igaz nem egy szegény falusi ember kóborol ilyenkor a váhullám hullámot tör
