Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Lukáč, E. B.: Harc a lehetetlennel
E. B. Lukáč harc a lehetetlennel (Elhangzott Budapesten, magyarul, a Petőfi-jordítók világkongresszusán] Igen tisztelt Kongresszus, kedves Barátaim és Kartársaim! Már a tegnapi napon olyan ízelítőt kaptunk a fordítás problémáiról a három jubilánssal való kapcsolatok révén (Petőfi, Madách, Csokonai), hogy gondolataink áradata, azt hiszem, mindegyikünket ellepte, s ezer mondanivalónk és megjegyzésünk, hozzászólásunk volna, minthogy mindegyikünket érinti mind a dolgok veleje, mind „foglalkozásunk” (idézőjelben mondom) sok finomsága. Tegnap este hárman-négyen elbeszélgettünk minderről, s valószínűleg bizonyos közös megállapodásokra jutottunk. Először engedjék meg, hogy bizonyos, majdnem banális bevezető téziseket, vagy talán hipotéziseket mondjak saját félszázados gyakorlatomból mint két „hobbymnak”, a francia és a magyar költészetnek szlovák tolmácsolója. De hiszen már ebben a mondatban két vitatható állítás van. Ez a „hobby” és a „tolmácsolás”. Helyesek ezek a kifejezések? Vagy valami mást kellene mondani, másképpen meghatározni’ezt a „cselekvést”? Hogyan és milyen alapon kerül az ember, az író, a költő ahhoz az elhatározáshoz, hogy hozzáfogjon ilyfajta „munkához” (ezt is idézőjelben mondom, mert nem tetszik nekem ez a kifejezés)? Saját élettörténetemből tapasztalhattam, tehát mondhatom, hogy kétféle indítóok van a „tolmácsoláshoz”. A „hobby” a benső szükségszerűség, megrázó élmények, az ún. „örök útitársak” — mint Mereskovszkij mondja — vagy „örök barátaink” — Szabó Lőrinc szavával — keresése és megtalálása, vagy pedig utilitáris professzionalizmus. Akarva, nem akarva ki kell mondanom, hogy az utolsó negyed vagy félszázadban ez a második motívum a döntőbb. Nem fogok ezzel hosszasabban foglalkozni, ezért csak ennyit megvannak a civilizációs okai, minthogy az irodaiam több lett mint irodalom. Minél tovább, annál több és kimondottan kategorikus hatóerejű szociális és morális feladatok járulnak hozzá az artisztikumhoz. Mindez nagyon érthető, különösen, ha elfogadjuk egy vezető cseh kritikus F. X. Šalda tézisét, hogy „a jó költészet a nemzet egészségét jelenti”. Másutt azt mondja, hogy az irodalom feladata „gyógyítani és vigasztalni”. Igen, ez szép „feladat”, minden, ami a tudást, a haladást elősegíti, megérdemli a dicséretes elismerést. S így születik egy nagy és széleskörű szak- és félszakirodalom, s így születnek a kollektív és anonim munkák. így születnek a válogatott, szemelvényes antológiák, amihez hozzájárul az időkérdés és a gazdasági szempont. Ezek a tények fontosak és időszerűen szükségesek. Dehát hiába, a művészszellemnek, költőnek a műfordítás több: keresés, sóvárgás, baráti „szümpozionok” után, Cso- konai-szerűen „kiáltás a tihanyi echóhoz”, találkozás, felfedezés, öröm, és sokszor, nagyon sokszor, biblikusán mondva, jákóbi harc a lehetetlennel, az abszurdummal. Harc az angyallal, az ördöggel, az egész irodalmi pándémoniummal. Megvalósítani a megva- lósíthatatlant, két egyéniség és két nyelv eljegyzését, összetartozását; hogy megint egy régi kifejezést használjak „legyenek egy test és egy lélek”. Lehetséges ez? Valahol olvastam egy mondást, hogy a fordítás olyan, mint a szőnyeg visszája. Ismeretes a régi olasz közmondás is „tradilose-traduttore” — a fordító: áruló. De olvastunk és hallottunk olyan fordításokat is, amelyekre azt mondtuk, hogy kitűnőek, hogy olyanok, mint az eredeti szöveg. Múltkor tréfásan mondtam egy magyar