Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Pašiaková, Jaroslava: Jiří Wolker portréjához

Legyőzni a fájdalmat, több mint szenvedni — ahogyan Wolker mondja a Párversek című költeményében. (Babits ír hasonlóan a Jónás könyvében: Aki nem akar szenvedni, az kétszer is szenved ...)

Wolkernek a kamaszból férfivá való éréséről — ha csak futólag is — már írtam. Ez a fejezet a költő életében mindössze 2—3 évre terjed, de művészi szempontból épp ez az időszak a legérdekesebb.

Első verseskötetében, amelynek a címe is szimbolikus (Vendég áll a házhoz), még teljességgel visszatükröződik Wolker verseiben az az általános korhangulat, amelyet jól jellemez a korabeli cseh Host (Vendég) című folyóirat irodalmi csoportjának programja: „.... A művészetben költői primitivizmussal akarunk szólni, mert ez fejezi ki legjobban szándékunkat, hogy munkánkat a lehető legbecsületesebben és legtisztábban végezzük, ez fejezi ki legteljesebben a szív ragaszkodását a szívhez, az ember őseredeti élményeit és érzéseit...”3 A Már három napja járom az erdőt (Tri dny už po lese chodím) és a Hová megyek (Kam pűjdu] című verseiben találkozunk elsőként azzal az erőfeszítéssel, amely az emberi sors új biztonságát és értelmét igyekszik megtalálni és kifejezni. Az útkeresés próbáit felváltja a felismerés, hogy az életben nincs megállás éppúgy, mint ahogy az emberi fejlődésben sincsen. Említsük meg ezzel kapcsolatban Wolker Staféta című költeményét (1919), amelynek rövid tartalma: hadd törtjön, s rohanjon előre az ifjúság,de számoljon azzal, hogy ő is átadja majd egyszer a stafétabotot az utána futóknak.

Ahogy Wolker felszámolja azt a gyermeki, kamaszos, kedvesen meghitt viszonyt a világhoz, Istenhez, az emberekhez és a tárgyakhoz, amely a Vendég áll a házhoz című első kötetében jellemezte a költőt, úgy kapcsolódik második, érett kötetében (a Vajúdásban) az élet szilárd pontjához, és fő forrásához, alapjához: a szerelemhez. A szerelem számára nem absztrakt fogalom. Wolker a megvalósult, boldogságban beteljesült szerelmet szeretné magáénak tudni. Számára az erotika nem pusztán gyönyörkeltő, nem szubjektív képzet. Ellenkezőleg: érzékisége egyszerű, erős és szenvedélyes — amely mind tematikában, mind pedig a kifejezőeszközökben megmutatkozik, de személytelenné, mintegy általánosan emberivé oldva. Wolker szerelmi lírája nem mentes a tragikumtól sem. Ez a tragikum főleg két forrásból ered: egyrészt a költő rádöbben arra, hogy időnek előtte meg kell halnia. (Lásd például A haldokló című költeményében: „kebledről lenyesték kezem, összetörték”). De a közeli halál tudatát nem pusztán a halál- félelem kíséri, hanem a magányosságtól való szorongás, félelem is, Wolker ebben a helyzetben is bátor és nagyvonalú: önmaga elmagányosodását vállalja, de nem akar fájdalmat okozni azoknak, akik szeretik. Tudja, hogy ha majd elmegy, valaki az életben egyedül marad — és ezért arra kéri kedvesét, hogy ne szeresse őt túlságosan, hogy eltávozása kevesebb fájdalmat okozzon a lánynak:

Ne szeress jobban, mint másokat szerettél, ne adj többet, mint én amit adtam,

Ha elveszlek, elmegyek. Ha elmegyek, azt akarom: ne szenvedj miattam.”

(Az éj duettje I.)

Jellemző Wolkerre az a tragikus szemlélet, mellyel a szegények szerelmére tekint. Itt erotikája patetikussá vagy naturalistává válik. Rádöbben arra, hogy a szerelem a nincstelenek számára gyakran az önmegvalósítás egyetlen lehetséges útja — úgy, ahogyan erről az Ilda című elbeszélésében ír: „A férfi és a nő közötti viszony egyszerű és tiszta lesz, mikor majd szerelmük és tettük súlypontja szívükből más területre húzódik át, mikor majd a szerelem nem cél, hanem az élet egyik eszköze lesz.. ”

Wolker kapcsolatba merte hozni az erotikát a társadalmi kérdésekkel. Az első alkotó volt, aki például a költészet szférájába emelte azt a problémát, melyet eddig a költők elkerültek: a gyermek megszületésének vagy meg nem születésének a kérdését. Akkoriban lehetetlennek látszott, hogy ilyen égető szociális és erkölcsi kérdés a költészet tárgya lehessen. Neki sikerült: realisztikus és mégis magas szintű költői eszközökkel, elhallgatás, zavar és — ami igen fontos — moralizálás nélkül. A költő azonosul a bol3 Host 2. 1122—23. Naše nadeje, víra a práce.