Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Pašiaková, Jaroslava: Jiří Wolker portréjához

dogtalan szegény szerelmesekkel, akik annyira szegények, hogy képtelenek egy ártatlan gyermeket nyomorúságukba belevinni:

„Az emberek a földön szeretik egymást

De a szerelem nem születik meg.

Nem születik meg?

(Ballada a meg nem született gyermekről)

Ebben a kérdésben azonban már benn rejlik a jövőben vetett hit is. Wolker a meg nem született gyermekről szóló balladájában — a kortársak szerint — főleg azzal hatott, amivel mindig és mindenütt: megalkuvást nem ismerő jellemességével, harcos bátorságával. A fent említett ballada a romantika nélküli szerelem végzetéről szól, amely azonban a megvalósulás utáni tiszta vágyával a nagy emberi tragédiák szférájába tud felemelkedni.

A fűtő szemeiről írott balladában úgyszintén tragédiának vagyunk tanúi: ezúttal a munka révén bekövetkezett végzetnek, a roboténak, amely nem nemesít, hanem kisajtolja, megnyomorítja, tönkreteszi az embert.

Jellemző, hogy Wolker soha — még életének legboldogabb pillanataiban sem — feledkezett meg korának alapvető ellentétéről: a gazdagság és nyomor kibékíthetetlen ellentétéről. Ez az a tudat, amely nem engedi, hogy a költő kiélvezze a tengerpart hangulatát (A tenger és a Mirogoj című versekben) vagy a tavasz szépségét (lásd A tavasz című költeményt): még akkor sem, amikor a költő legalább rövid időre élvezni akarta a személyes boldogságot — mert tudatába zavaróan hatolt be a gondolat, hogy nincs egyedül, s hogy a többieknek is joguk van a boldogsághoz, egészséghez és jóléthez, de ez az igényük nem valósulhat meg, mert az igazságtalan társadalmi rend nem engedi.

Wolker már pályája elejétől kezdve foglalkozott az emberi magányosság problematikájával. E kérdést egészen másképp fogta fel mint a romantikus vagy a szimbolista költők: nem egyéni kiváltságként vagy átokként, nem az erősek jogaként dicsőítve és nem melankóliával. Wolker a magányt úgy értelmezi, mint az emberi közösség természetellenes és erkölcsi szempontból helytelen szétszakítását. Nem volt számára szörnyűbb dolog, mint a magányosság — borzalomnak és büntetésnek tartotta. Vívódását felfokozott formában főleg utolsó korszakában, betegségében írott verseiben látjuk, mikor a magányosság nyomasztó érzése a fizikai kisebbrendűség érzésétől súlyosbítva szinte torzulásig fokozódik. (Pédául a Szégyenkezés című költeményben.)

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy a költő szerint az embernek csak a közösségben van értéke. De valami többről van itt szó: Wolker számára a legfontosabb az emberi viszonyok egymásrautaltsága, kölcsönös összekapcsolódása, ezért kérdezi az Ilda című elbeszélésben — tele reménységgel és hittel: „Gondoljátok, hogy eljön a kor, amikor világosan kiderül, vajon éppen ti, emberek, vagytok-e a szeretett tárgyai? Nem pedig saját szívetek fantomjai, melyek végül azt bizonyítják, hogy az ember nem tud senki mást szeretni önmagán kívül. Ez szörnyű volna. Az ember egyedül volna, teljesen egyedül az egész világon .. ,”4

Wolker minden ember természetes kötelességének tartja az emberiség fejlődéséért való erkölcsi felelősséget. Egy aktuális kérdésekről tartott ankéton (Most I. 1923.) ezt válaszolta: „A művészet legsürgetőbb problémájának a mai élet legsürgetőbb problémáját: az emberiség társadalmi együttélésének kérdését tartom.”

Utolsó verseit (Névtelenül, Virágok, Lábadozó, Röntgen és a csúcspontot jelentő A haldokló című vers, amelyet a cseh emberek olyan szívesen írnak gyászjelentéseikre) már egy átszellemült kollektivizmus jellemzi, valamiféle szent közösség mindazokkal a névtelenekkel, akik a jobb világért vívott küzdelemben hullnak el.

* Dílo Jiŕího Wolkra, Praha 1926, Ilda. 160.