Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Pašiaková, Jaroslava: Jiří Wolker portréjához

otthonról hozta magával. Ez az otthon számára nemcsak műveltséget, ölelő anyai karokat adott, de az igazságos élet, a tisztaság és a szeretet utáni vágyat is.

Mint a költő egyik Jelentős kortársa — Otakar Fischer irodalomtörténész — megjegyezte: Wolkernél „a nemzeti tényezőknek olyan szerencsés keveredése látható, amely majdnem mindig kulturális gazdagodást eredményez” [Lélek, szó, világ — Wolkerről, 167.)1

A családi legenda szerint az apai ősök skót eredetűek voltak (Walker); ugyanakkor azonban a költő mélyen gyökerezett a Morva Haná termékeny földjébe — innen fakad természetes népisége, demokratizmusa, szociális érzékenysége.

Jifi Wolker — huszonnégy életéve alatt — valóban sokra volt képes: a legrangosabb cseh proletárköltővé küzdötte fel magát, aki meggyőződéséhez az érzelem és az értelem közös segítségével jutott el; ugyanakkor két varázslatosan szép verseskötet mellett, amelyekben maradandó tanúságot adott arról, hogy milyen fájdalmasan születik meg az őszinte kamaszból a költő és a férfi-harcos, sikerült megírnia egy egész sor — felnőttekhez szóló — szép mesét, néhány nagyvárosi környezetben játszódó naturalisztikus történetet, melyek főleg a szegény emberek szép és tiszta élet utáni reménytelen vágyakozásáról szólnak. (Ilyen például az Ilda című elbeszélése, melyben egy emberséges magyar katona alakját formálta meg a költő, vagy pedig a Szolgálólány című).

Wolker emellett még drámákat is írt, és nekem úgy tűnik föl, hogy a költő drámaírói tevékenységét méltatlanul mellőzik. A Legnagyobb áldozat című tragédiája például olyan kérdéssel foglalkozik, amely mindig súlyos etikai probléma volt: vajon szabad-e feláldozni egy embert, ha ezzel. a közösség igazságos ügyét segítik elő. Az egyén és közösség dilemmáját Wolker igen drámaian fogja fel, de végül mindig a köz boldogulásának javára dönt. Nem akadályozta őt a korabeli értelmiség forradalmi eszméinek a személyes morál és a személyes problematika kérdéskörére való leszűkítése sem. A költő fokozatosan annak is tudatára ébredt, hogy mit jelent a szocialista költészet a munkásosztály forradalmi harca számára. És éppen azért a megindító személyes vallomásoktól eljut a monumentális epikus költészethez, amelyben már az objektivizá- cióra való törekvés az elsődleges.

Wolker emberi és művészi érése nem volt könnyű; megértjük ezt, ha tudomásul vesz- szük, hogy Wolker költészete több változáson is keresztülment: az emberi közösség örömteli, csaknem primitív érzésének kifejezésétől eljutott az emberi szenvedés komoly, sőt — s főleg balladáiban —, komor víziójáig. Továbbá: a nemzeti dac költőjéből forradalmárrá érett. Formai oldalról nézve fejlődését epikus balladaíróból tömör epigrammák írójává változott. Ahogyan világa a betegszobára szűkült, úgy tisztult stílusa dísztelenre, keményre, megrázó egyszerűségűre. Wolker következetesen az életöröm és optimizmus költője volt, sohasem ismerte az életuntságot és a közönyt. Túlságosan is földi lény volt, aki mohón, féktelenül, intenzíven fogadta az életet, teljes mélységében és szélességében.

És itt engedtessék meg egy analógia! Talán csak József Attila példájával lehet ösz- szehasonlítani Wolker intenzív, tragikusan rövid, meteorszerű költői pályáját és életútját. Bizonyára nem véletlen, hogy József Attila volt az első, aki kongeniális fordításaival felfedezte Wolkert. Találóan ír ebből a cseh irodalom szakavatott ismerője. Dobossy László Wolkerről szóló tanulmányában: „A József Attila készítette Wolker-for- dításokban nemcsak a cseh költő van jelen, hanem a magyar is. Annyira jelen van bennük, azaz annyira magáénak érzi a cseh költőtárs mondandóját, hogy helyenként a sajátját is hozzávegyíti, de korántsem azért, hogy meghamisítsa vagy elferdítse, hanem hogy plasztikusabban bontsa ki a költői gondolatot... Olyan találkozása volt ez a két kivételes alkotó egyéniségnek, amilyenre nincsen példa a kelet-európai irodalmakban. Jifí Wolker és József Attila külön-külön és együttesen a leghitelesebb költői megszólaltatói a proletársorsnak, s a műveikben szembeötlő közös vonások is népeink egymásra utaltságát példázzák. Wolker verse a munkásokat és a velük azonosuló költőket nevezi az egyedüli valóság, a legvalóságosabb valóság hordozóinak, hiszen a világ nem más, mint azok, akik benne élnek«”2

1 Otokar Fischer: Duše, slovo, svet. Praha, Československý spisovateľ, 1965. O Wolkra. 167.

2 Dobossy László: A közép-európai ember. Magvető Kiadó, Budapest 1973. Wolker. 244—246.