Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - E. Fehér Pál: Néhány szó Laco Novomeskýrôl
ként kell viselkednünk és élnünk — legalább azokkal, akik szomszédaink. Rendkívül fontos a szolidaritás Vietnammal kapcsolatban. A mi internacionalizmusunk főpróbája azonban mindenképpen a cseh és a szlovák, a szlovák és a magyar, a szlovák és az ukrán nép barátsága. A nemzetköziség persze kétoldalú dolog. Nem lehet passzívan elfogadni, ellenkezőleg: minden félnek kezdeményeznie kell. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenlegi olykor megnyilatkozó nacionalizmust csak adminisztratív úton legyőz ni nem lehet. Sok a félreértés népeink között. Kölcsönös türelemmel kell gyógyítani a sebeket, kölcsönös türelemmel kell meggyőznünk egymást jó szándékainkról. Fonto sak a szerződések, de még fontosabb, hogy megtanuljunk szomszédként élni.” Dél lehetett, amikor elbúcsúztunk a Carlton oldalán levő villamosmegállóban. Ott állt görnyedten, az évek és az élmények súlyos terhével a vállain, ballonkabátban, baszk sapkában. Udvariasan köszöngetett azoknak, akik megismerték, majd fölszállt az egyes villamosra. 3. Most veszem észre, hogy a költőről még nem esett szó. Természetesen, nem én vagyok az illetékes arra, hogy Ladislav Novomeský költészetének mérlegét megvonjam, hiszen kitűnő szlovák monográfia — Stanislav Smatlák munkája — ezt megtette már. Én arról számolhatok be, hogy költészetét mennyire és hogyan éxtjük mi, magyarok, s miként látom én, mint olvasó. Egy, csupán magánhasználatra szánt meghatározásom szerint a XX. századi szocialista világirodalomnak (mind jobban át kell éreznünk e fogalom reális tartalmát!) van 24 verssora, amely korunk teljes történelmét képes összegezni. E 24 verssort három költő Irta, három különböző nemzetiségű kommunista, világosan számot adva önmaguknak: milyen szülési fájdalmakkal jár az új világ megteremtése, s mi az eszmény valamint a humanizmus szerves, soha meg nem szakítható belső kapcsolata. Nem idealisták, ellenkezőleg: soha apnyira illúziótlanul nem tekintette senki a legszebb emberi vágyakat és azok megvalósulási lehetőségeit, mint a három költő. Éppen, mert e vágyak megvalósítását tűzték ki célul. József Attila, Alekszandr Tvardovszkij és Novomeský — e három poéta. József Attilának egy alig ismert, a töredékek között fönnmaradt, mégis utolérhetetlen tökéllyel formált hatsorosára gondolok: Mint a tejút a vonuló egek táguló boltozatán, mint a valóság, heveny láz után, úgy ragyog és világít, lelkemben, mely világot áhít, az emberi fölszabadulás. A világegyetem tágassága, a súlyos betegségből, társadalmi rabságból kilábaló ember valóságra-döbbenése és egy szabad lélek teljes vágya fogalmazódott meg ezekben a sorokban. Súlyosan és abszolút célként sugallva zuhan rá az olvasóra az utolsó sor: „az emberi fölszabadulás”, melynek nincs és nem lehet párja. Ez a szocializmus feladata, hogy az ember számára a világegyetemben, szűkebb környezetében és bensőjében egyszerre és egyenlő érvénnyel szabadságot teremtsen. József Attila súlyos betegen, magányosan, egy fasiszta rend fenyegető szorításában írta ezeket a sorokat. A költészet gyönyörű győzelmeként úgy szárnyalva a nyomasztó valóság fölé, hogy tudomásul vette: minden fronton győznie kell az emberi szabadságnak. Tvardovszkij verse ugyancsak hat sor: a hatvanas években íródott, s idegen nyelvre — tömörsége miatt — nagyon nehéz fordítani. fa znajú, nyikakoj mojej vinü V tom, sto drugije nye prislji sz vojnü. V tom, sto onyi — kto sztarse, kto molozse — Osztaljisz tam, i nye o tóm zse recs, Sto ja ich mog, no nye szumel szberecs, — Recs nye o tóm, no vszjo zse, vszjo zse, vszjo zse.
