Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

a majorbeli asszonyok. Nyughass! — Felkapta a fejét, a messzeségbe kígyózó országutat fürkészte. Lehajolt, letépte a távcsöves nyakáról a távcsövet, a szeméhez illesztette, hosszan nézelődött.

Az eb hideglelősen remegett mellette.

Tivadar megveregette a nyakát. — Nyugodj meg — suttogta halkan. — Sietnünk kell. Az időpontot nem mondhatom meg, alázatosan jelentem — ezt ne felejtsd. Sietnünk kell. És az őrmestert — a mi őrmesterünket is el kell még temetnünk.

Sorra kutatta a dombháton heverő, mozdulatlan testeket. A kutya újra nyüszíteni kezdett, de Tivadar nem törődött vele: meg akarta találni, amire szüksége volt, s az egyik furcsán félkörbe kuporodott test alatt mégis találta. Minden viszolygás nélkül, megkönnyebbült sóhajjal akasztotta le a halott derékszíjáról a kurta nyelű, tábori ásót, és hosszú léptekkel megindult a halott őrmester békésen pihenő teste felé.

Szaporán, de kiszámított, nyugodt mozdulatokkal ásott, s a még lágy, porhanyós őszi föld készséggel megnyílt előtte. Amikor a gödör elkészült, gyöngéden belefektette az őrmester vézna testét. — Koporsót nem keríthetek, öregem — mondta bocsánatkérőn —, de fejfád, az lesz, erről gondoskodom.

Két szép, egyenes ágat nyesett, lehántotta, bakancsfűzővel keresztformába kötözte, aztán odaszórta a hevenyészve felhantolt sír fejrészébe. A kereszt alá rohamsisakot helyezett, aztán papírlapot tépett ki a noteszéből és ráírta:

Itt nyugszik egy katona (őrmesteri rangban; már a nagyapja is népfölkelő volt].

Részt vett a második világháborúban.

Egy futó pillanatig kísértést érzett, ne léptesse-e elő a halott őrmestert legalább törzsőrmesterré, de aztán valahol az erdő felett lágy szél támadt, és Tivadar tudta, hogy a szél és a végtelen égbolt között, valahol fent, a magasban, most már ott lebeg örök időkre az őrmester emberi cselekedetté ötvöződött emléke is, és ezt az emléket nem érdemes többé meghamisítani. Gyorsan a térképtartó tokjába csúsztatta a megírt paDÍrlapot, aztán tokostul odaerősítette a rohamsisak álladzó szíjához.

Aztán még egy utolsót tisztelgett az őrmester sírja felé, felkapta a géppisztolyt $s fiittyentett a kutyának.

— Gyerünk, kutya! — szólt oda csendesen a lassan megnyugodni kezdő állatnak. — Itt nincs többé keresnivalónk.

Még egyszer a szeméhez illesztette a távcsövet, s ameddig csak elláthatott, végigfürkészte vele az alant kígyózó ezüstös országutat.

De az országút békés volt, csendes; olyan volt, mint bármely országút, amelyen időnkint szekerek döcögnek végig a mezők vagy a rétek felé, vagy parasztok ballagnak rajta, kaszával, szénagyűjtő villával, gereblyével a vállukon, ballagnak a szekér nyomában, évődnek az izmos derekú, meztelen lábú marokszedő lányokkal, a nevetős szemű, nótás ajkú menyecskékkel.

Az erdő is békét sugárzott; a pirosló őszi lombok közül tavaszi derű áradt, az erdőben újra megszólaltak a rigók, és a szarka, mintha csakis erre várt volna, nyomban hozzálátott, hogy felhánytorgassa a világnak összes vélt, keserves sérelmeit.

Tivadar felpillantott a lassan homályosodó, szürkülő égboltra. — Köszönöm, őrmester — intett fel a halott őrmester kósza szelek és végtelen, ezüstös magasságok között lebegő emlékének. — Köszönöm, őrmester. Valaha volt egy magasztos parancsolat, amely megtiltotta az embereknek, hogy öljenek. De aztán a tábori lelkészek megáldották a hadbavonulók fegyvereit, és a magasztos parancsolat durva hazugsággá torzult az összes felszentelt oltárok előtt. Én most öltem, őrmester, és nem sajnálom. Mert látja, őrmester, maga is ölt. Azért ölt, hogy én életben maradjak. Üdvözölje nevemben a csillagokat, őrmester. És, ha találkozik a majorbeli asszonyokkal, mondja meg nekik, hogy köszönöm a főtt krumplit és a tejet. És köszönöm a néma üzenetüket is. Gyerünk, kutyám!

Ezzel vállára kanyarintotta a géppisztolyt, és lassú, egyenletes léptekkel megindult az erdő irányába, egy ismeretlen ösvény felé, amely egy bizonyos rozzant kőkereszt mellől kanyarodik fel az őszi ködben álmodozó, kéklő hegycsúcsok felé, a mohos és legyőzhetetlen szirtek és kősziklák közé, amelyek éppen olyan régiek és elpusztítha- tatlanok, mint maga az élet. Vagy mint a küzdő, erőtől duzzadó ember.

Bajtársunk, Alom Tivadar.

Elvtársunk, Alom Tivadar.