Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke
győztesz?! Vagy nem is olyan kormány? Vagy az is lehet, hogy a kormány, miután bölcsen befejezte ezt a győztes háborút, bölcsen elpucol? Mert — emelte fel az ujját fontoskodva —, a háború katonadolog, de a kormányt nem a katonák igazgatják, hanem a kormány izélgeti a katonákat... Ezen néhányan röhögni kezdtek, s a vitézségi érmes ettől végképp begerjedt: — Pofa be! — nézett körül bőszen. — Ezek hülye, zsidóbérenc locsogások. Bolsevista moslék. Béke meg fegyverszünet, meg a kormányzó, meg a kormányzó zsidai. Egy frászt! Szerencsére ebbe még Szálasi is beleszól! Szálasi nem engedi. Nem engedjük, értem?! — kiáltotta gonoszul és kihívóan a karpaszományosra meresztette a szemét. — Látja, nagytőkészem, ebben magának lehet igaza. Csodálnám is, ha engednék. Szá- laszinak többje fekszik ebben a buliban, mint a maga rongyosz tízezer ficcse! Ámbár... na, iszten tudja ... — Na, csak folytassa — mondta a vitézségi érmes vészjóslóan. — Csak folytassa, karpaszományos úr. Űrvezető úr! Önkéntes úr! Csak folytassa. Mi az, amit isszten tud? De a karpaszományos már nem figyelt rá. — Maga olyan ütődött, hogy ilyet már csak pingálni lehet — dünnyögte szórakozottan, és valahova a távolba meredt. — Maga hülye — mondta aztán tárgyilagosan. — De ha jobban utána gondol, maga is rájön, hogy a maga vacak tízezer pengőjébe még mászoknak is lesz némi beleszólásuk... Hallgassza csak! ... — illesztette a tenyerét a füle mellé; noha teljesen fölöslegesen, mert az ágyúdörgést anélkül is egészen tisztán, sőt, nyugtalanítóan közelről lehetett hallani. A vitézségi érmes még egyre tajtékzott, kihallgatást és koncentrációs tábort emlegetett, de már senki sem figyelt rá. Minden arc mozdulatlanná merevedett, mindenki az ágyúdörgés irányába fülelt, aztán váratlanul mindenki kiáltozni kezdett, mindenki han- dabandázott, a szemek megelevenedtek, az arcokról mintha elsöpörték volna a fáradtságot, fásult közönyt, kedvetlenséget, bizonytalanságot, és Tivadar, miközben az egyre élénkülő robbanásokat hallgatta, elgondolkozva nézte őket. Olyanok voltak, mint az iskolásgyerekek, amikor megszólal az óra kezdetét jelző csengő hangja, de a szemek abban bizakodnak, hogy ez a csengő valamiképpen a tanítási év végét is jelentheti. A tisztás fölé fekete árnyék borult. Sötét felhőgomolyag fedte el a napot. Tivadar megborzongott. Mint azon a bizonyos napon, gondolta hideglelősen. Sötétség borul a földre, és meghasad az ég kárpitja, és kitárulnak a poklok kapui. Ekkor valahol messze felüvöltöttek a tábori légvédelmi szirénák, s a fekete felhőből sötét villanással zömök bombázógép zuhant alá. Tivadar felállt. Az erdőn túl, a fekete felhő baljós szegélye alatt láng- és füstoszlop csapott a magasba, s a tisztásszéli fák fölött kétség- beesett, riadt, menekülő szárnyalással madarak nyilaztak át. Aztán váratlanul elhalt az ágyúdörgés, hosszú elnyújtott szűküléssel elhallgattak a szirénák is, és az őrmester, aki az arcára borított zsebkendő alatt akkor még javában élt és átaludta az egész pokoli zűrzavart, a hirtelen beállott csendtől felriadt, s mintegy utólag tisztázni óhajtván az álmában hallott, zaklatott lidércnyomásnak vélt riasztó hangok eredetét, sértődötten felkiáltott: . — De hiszen fegyverszünet van! Álom Tivadar megfordult. Az őrmester arcáról félrecsúszott a kétes tisztaságú zsebkendő, s az őrmester ábrázata ettől meglehetősen ledér és katonátlan arckifejezést öltött. — Jó reggelt, őrmester úr — bólintott feléje Tivadar nyájasan. — Szépeket álmodott? Az őrmester ettől teljesen felébredt. Felkönyökölt és az előbbinél is méltatlankodóbb hangon megismételte: — De hiszen fegyverszünet van! Ekkor, mintha kifejezetten az őrmester méltatlankodására akarna válaszolni, közvetlen közelből csúfondárosan felugatott egy magányos aknavető, majd néhány gépfegyver is beleszólt a hangversenybe, s öt perc sem telt belé, a tisztás gyantaszagú, illatos levegője megtelt kavargó lőporfüsttel, csípős, torokmardosó, szemfacsaró bűzzel, s a bűz nyomában menekülő bakancsok dobogtak, mintha az emberek védőfalul kergették volna maguk előtt a füst és a bűz sűrű fátyolét, bőségesen vegyítve belé tulajdon verejtékük csípős bűzét és a félelemnek és a fejveszett menekülés rettegésének jellegzetes kipárolgását.
