Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

Mindez szervesen és elválaszthatatlanul hozzátartozott a Nagy Visszavonulás színjátékénak apró-cseprő epizódjaihoz, és a menekülő bakancsok tulajdonosai nem is igyekeztek kétséget hagyni viharosan sietős útjuk oka, célja és iránya felől.

— A fritzek lövik a zászlóaljat — üvöltötte oda egy hórihorgas zászlós Tivadarnak, miközben öles bakugrásokkal elszáguldott előtte. — A zászlóaljparancsnokot letartóztatták! A nyilasok átvették a parancsnokságot! Nyomás!

— Hova? — kiáltott utána Tivadar megrökönyödve, de a zászlós nem válaszolt, csak karjával kanyarintott úgy nagy általánosságban egy szélest valahova a bizonytalanba vesző világtájak felé, aztán végképp eltűnt a többiek forgatagában.

Tivadar tanácstalanul bámult utána. Ekkor heves lökés érte a vállát: egy pocakos törzsőrmester penderítette félre az útból, majd futtában bocsánatkérőn visszakiáltott:

— Elnézést, hadnagy úr! Tiszteletem, hadnagy úr!

Tivadar ádázul elkáromkodta magát és egy kiadós szökkenéssel a törzsőrmester után eredt. Fél kézzel sikerült megmarkolnia a törzsőrmester karját, a jobb kezével revolvert bökött az elképedt altiszt pocakjába. — Álljon meg! Jelentést kérek! — sziszegte a törzsőrmester arcába.

A törzsőrmester lihegett, hápogott, majd tétován a sapkájához emelte a kezét.

— Igenis, hadnagy úr! Bocsánat, hadnagy úr! — hebegte halálraváltan. Aztán váratlanul kitépte magát Tivadar szorításából, és mit sem törődve a pocakjának feszülő revolverrel, vadul felordított: — Mi az istent akar tőlem?!! A nyilasok a nyakunkra hozták a svábokat! Mindenkit lefegyvereznek, aki nem nyilas! A tiszteket rögtönítélő bíróság elé állítják! Most már boldog?! Mindenki hazaáruló, aki egyetértett a fegyver- szünettel. A zászlóaljparancsnokot és a segédtisztjét a legénység szeme láttára lőtték főbe. Még most sem érti?!!

Akkor már a többiek Is ott tolongtak Tivadar és a még egyre üvöltöző törzsőrmester körül. Az őrmester, akinek már a nagyapja is népfölkelő volt, elsők között rohant oda, s most váratlanul megveszett. Még egyre a kétes tisztaságú zsebkendőt szorongatva a markában, kidülledt szemmel mellen ragadta a törzsőrmestert. — Nem igaz! — rikácsolta elfehéredett ajakkal. — Fegyverszünet van! A kormányzó úr rendelte el! Mondd, hogy nem igaz!...

De néhány óra múlva a saját bőkrükön tapasztalhatták, hogy a törzsőrmester nem túlozta el a dolgokat. Akkor már mélyen bent loholtak a hegyek között, előre megfontolt szándékkal messze elszakadva az előttük menekülő áradattól, amely érthetetlen okokból hátrább fekvő alakulatokkal szeretett volna érintkezést találni, abban a bárgyú reményben, hogy a többi alakulatoknál esetleg másképp alakult a helyzet. A csordabiztonság csalóka érzetét keresték, és sorsuk valószínűleg egy lett a csordáéval: vágóhíd vagy szögesdróttal körülkerített ember-karám lett az osztályrészük.

Tivadar azonban nem óhajtott újabb karámba kerülni: futás közben szedte össze zilált századát, amelyből akkor még mindössze hárman hiányoztak: egy továbbszolgáló szakaszvezető, a sunyi századírnok, no meg a vitézi érmes. Tivadar nem nagyon bánkódott miattuk: többé-kevésbé mindhárman nyilasok voltak, és Tivadar sejtette, hova tűntek. Ám a vitézségi érmest illetően csalódott. Erre akkor derült fény, amikor egy eldugott vízmosás mélyén öt perc pihenőt engedélyezett a kimerült embereknek: a vízmosás vadregényes medre pillanatnyilag eléggé biztonságosnak látszott az élet fenntartására, és Tivadar, miután sebtiben megállapította a létszámot, csendesen megjegyezte:

— A nyilasaink visszaszöktek a fritzekhez. A barátodnak pompás alkalma nyílik rá, hogy újabb vitézségi érmet szerezzen — biccentett csúfondárosan a karpaszományos felé.

De a karpaszományos hevesen megrázta a fejét:

— Szoha! ... Láttam, amikor elhúzta a csíkot... Láttam — mondta nyomatékosan, és félreérthetetlen mozdulattal a géppisztolya csövére ütött. — A mászik kettőt nem láttam — mondta mentegetőzve. — Szajnálom ...

Tivadart ettől valami érthetetlen ingerültség fogta el.

— Akkor hát most te kapod meg a nagy hadiérmet az összes csimbókokkal és a tölgyfalombbal — mondta kesernyésen, de ekkor a karpaszományos elvörösödő arcába pillantott és ettől nyomban lehiggadt, sőt, a legszívesebben a nyelvébe harapott volna.

— Egyébként jól tetted — mondta csendesebben. — Kár, hogy a másik kettőt nem sikerült elkapnod. Részint ezzel Is két csibésszel kevesebb gyilkolgatná halomra a re