Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

lógást szerette benne a legjobban. A hadaprőd pontosan tudta, hogyan kell kibújni a szolgálat és a hősi férfierények gyakorlása alól, s Tivadar front mögötti, szélcsendes napokon gyakran rótta a hadaprőddal ismeretlen kisvárosok kihalt utcáit, s ahol a házakat megkímélték a bombák, kedvtelve hallgatták lépteiknek a házfalak felől visszaverődő, kongó visszhangját. Vagy elnyúló árnyékaikat figyelték a hold sápadt fényénél, s megpróbálták elgáncsolni egymás árnyékát. (Alom Tivadar az árnyék-játékot a hadapródtól függetlenül is szerette, s ha egyedül volt, vagy azokban a boldog időkben, amikor az utcákon még ívlámpák, sőt gázlámpák fénye világított, olykor halkan el is beszélgetett az árnyékával, amely hol megelőzte, hol hűen a nyomában kullogott, de mindig vele volt. Alom Tivadar szerette az árnyékát; nem félt tőle.)

Egyszer egy lányt követtek ilyen módon a hadapróddal egy külvárosi utca homályában. A lány sietett, mert a városban este kijárási tilalom volt, és már közeledett a kijárási tilalom órájának a kezdete. A lánynak karcsú alakja és csodaszép járása volt, és a hadapród akkor bevallotta, hogy azt sem bánná, ha a lány arca rút lenne: ezt a lányt minden isten kizárólag az ő szívének szánta. Utóbb kiderült, hogy a lánynak az arca sem volt rút: pontosan a ház előtt érték utol, ahol a lány lakott, s ahol a lány rémülete már odáig fokozódott a háta mögött kopogó léptek miatt, hogy reszkető kezével nem bírta beleilleszteni a kulcsot a kapu kulcslyukába. Tivadar akkor szelíden kivette a lány kezéből a kulcsot, és szótlanul kinyitotta előtte a kaput. Teljes három napig terjedő, sírig tartó nagy szerelem lángolt fel a kapualji kalandból, Tivadar javára, és a hadaprőd akkor titokban sokat szenvedett.

Alom Tivadar azonban most szenvedett, mert ahogyan most visszagondolt a kapualji dohos csendre, a holdfényre és a lány didergős csókjaira, töredelmesen bevallotta önmagának, hogy a lány voltaképpen nem is volt olyan fontos neki, és ha tehette volna, most már szívesen a hadapródnak ajándékozta volna. De vannak dolgok, amiket már nem lehet visszacsinálni, s ezen sem lehetett többé segíteni: a hadapród, akit Alom Tivadar annyira kedvelt, már három hete halott volt. És halott volt az őrmester is, akit pedig Álom Tivadar sohasem kedvelt.

Mindebből, valamint az odalenn kígyóz_ó, sápadt napfényben fürdő, ezüstös portól csillogó, kihalt országútból s a halott őrmester mögött hallgatózó, sejtelmes őszi erdőből, a vöröslő bokrokon lebegő ezüstös ökörnyálból és a gomba- és bogyó illatú, lágy reggeli szélből valami végtelen szomorúság áradt. És ez elől a szomorúság elől nem volt menekvés, el kellett merülni benne, mint a könnyű lázbetegek langyos lázálmában, és Tivadar valóban úgy érezte, mintha beteg és lázas lenne a szomorúságtól. Nos hát, elmerült benne. Kinek mi köze hozzá?

A légy újra a halott őrmester orrát kerülgette. Tivadar fáradtan megmozdult, előkereste a zubbonya zsebéből egyetlen tisztán megőrzött zsebkendőjét, kibontogatta, és lefedte vele az őrmester arcát. A zsebkendő meglebbenő fehérsége felriasztott egy közeli vadvirágon sütkérező bársonyos szárnyú, vörös-barna színekben pompázó pillangót; a pillangó kecses ívben Tivadar mellé röppent, s megült egy kiszáradt rönkön. Még egyszer-kétszer meglebbentette gyönyörű, hamvas szárnyát, aztán megnyugodva sütkérezett tovább. Sejtelme sem volt a háborúról. A háború katonadolog.

Békés és derűs kép volt: a halott őrmester úgy pihent ott a fehér zsebkendő alatt, mint két napja, amikor egy másik őszi erdő gyantaillatú tisztásán pihentek az aznapi éjszakai menetelés után, feszült bizakodással és kétségbeesett reménykedéssel várva a fegyverszünet megkötését megerősítő híreket.

A fegyverszünet hírének első kusza foszlányai az előző nap délelőttjén robbantak bele fejvesztett visszavonulásoktól, kapkodó, megerőltető, menekülő menetelésektől elfásult, lezüllött életükbe: a percek alatt rájuk törő mámornak és zűrzavarnak az volt a lényege, hogy senki sem tudott semmi biztosat, senki sem adott ki határozott parancsot, senki sem vállalt semmiért felelősséget, senki sem rendelt el örömtüzeket, külön rumadagot és tábori misét. Minden egészen másképpen történt, mint ahogyan Álom Tivadar várta. Emiatt meg is sértődött egy kicsit: ünnepélyesebbnek, felszabadultabb- ,nak, döntőbb érvényűnek képzelte az egészet, holott mindössze az történt, hogy a rádiósok elcsípték rekedt hangú, mutáló, ziháló, ütött-kopott készülékeiken a kormányzónak a távoli, ó, de milyen távoli fővárosból érkezett szózatát, amely szerint nem látja értelmét a további harcnak, s homályosan bizonyos idegen érdekekre és egy kényszerű szövetség által okozott károkra hivatkozva, elrendeli a különbékét és fegyver- letételt.