Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke
Rácz Olivér Álom Tivadar vétke Rokonunk, Álom Tivadar, kedveltünk, Álom Tivadar, a zubbonya zsebébe nyúlt, cigarettapapírt és dohányt kotort elő, cigarettát sodort. A dohány fekete volt, a papír vastag, a füst csípte a nyelvét és a torkát karmolászta. De Álom Tivadar nem törődött vele: rossz kedve volt. Az őrmester halottnak sem volt szebb, mint amilyen életében volt, s Tivadar elme- rülten, néma szomorúsággal nézte a fakóra szürkült borostás arcot. A keskeny, viaszosán sárga orr tövén nagy fekete légy ült: Álom Tivadar egy unott legyintéssel elhessegette. A csepűszínű, ritkás ha] közé sár tapadt, a szemüveg szára alá harmatos madársóska és néhány törött fűszál ragadt. Álom Tivadar leszedegette. — Ez attól van — gondolta tárgyilagosan —, mert az árokban és a patakmederben húztam idáig, pont. Az országutat és az erdő szélét lőtték, pontosvessző, ha arra próbáltam volna átvonszolni, vessző, szitává lőttek volna minket. Ámbár az őrmesternek már az sem ártott volna. Pont — tette hozzá ríndszeretően, mert súlyt helyezett rá, hogy szép, kerek mondatokban fogalmazzon ezen a csendes hajnalon. Álom Tivadar tisztában volt vele, és már hosszú hónapok óta foglalkoztatta az a gondolat, hogy mint minden háborúnak, ennek a háborúnak is lesz utolsó halottja, sőt, ennek a hadseregnek s azon belül az ő komor képű századának is. Csak az volt a különös, hogy ez az utolsó halott éppen az őrmester lett. Az őrmester élelmezési altiszt volt, és akkor vezényelték Tivadar századához, amikor az élelmezési teendők már végképp nem igényeltek ügyintézést és ügyintéző őrmestereket. Az élelmezés ezekben a hetekben már menthetetlenül forró vízzel felhígított, förtelmesen poshadt savanyú káposztából és gyanús eredetű mócsingokból állott, s ha a bakáknak sikerült is időnkint krumplit lopniuk a gazdátlanul maradt földeken, a ruganyos elszakadásnak ebben a lázas ütemében — akkoriban már egyre többen akadtak, akik leplezetlenül visszavonulásnak, Nagy Visszavonulásnak, sőt csúfos visszavonulásnak nevezték —, amúgy sem jutott rá idejük, hogy akár csak héjában is megfőzzék, vagy hamvadó parázsba takargassák. A pékek viszont valami különösen lángoló harci Szellem hatására mindig elsőnek igyekeztek új harci állásaikat elfoglalni, s Álom Tivadar ennek következtében már nem is emlékezett a kenyér ízére. A küllemére még emlékezett: hasadt és töredezett volt, s a héját zöld penész borította. Az őrmesternek, amíg élt, tébécéje és lúdtalpa volt. Álom Tivadar nem szerette az őrmestert, nem tehetett róla. Az őrmester — amíg élt —, úgy járt-kelt, tett-vett ebben a háborúban, mint egy lelkiismeretes kishivatalnok, akinek az a dolga, hogy részt vegyen a háborúban. Az őrmester életének tartalma, iránya, szemlélete, sőt, az őrmester családtörténete is a háborúk szolgálatára volt beállítva. — A világháborúban még nagyon fiatal voltam — mondogatta az őrmester, amíg élt —, akkor még nem vehettem részt a háborúban. A háború végén lettem tizenhat éves — mondta ilyenkor sajnálkozva és mentegetőzve. — Ha még egy-két évig eltartott volna, bizonyára részt vettem volna benne. Az apám is hivatásos katona volt. Az apám részt vett a világháborúban. Főtörzsőrmester volt az apám. 18-ban esett el, az olasz hadszíntéren.
