Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
— Ne pofázz! — szól rám az egyik idegen egyenruhás. — Vagy még nem kaptál eleget?! Ha itt lenne a falu csendőrparancsnoka, mit szólna mind ehhez? Csendre intené val- latóimat, vagy mély hallgatásba merülne? Nem terjeszthetik el róla, hogy a rendbontókat pártfogolja. Azonnal elbocsátanák, és jaj annak ebben a világban, akit a hatóság meneszt! Nem találna meghallgatásra azoknál, akik valamit jelentenek, s levegőnek néznék még azok is, akik az első lépcsőfokra szeretnének fellépni. Az egykor barátoknak vélt személyek még köpőcsészének sem tekintenék, mert amint a szemük elé kerülne, elfordítanák kényes fejüket. Hasznosabb tehát hallgatni és némán kimondani az ember felett a szörnyű ítéletet: TE VAGY A BŰNÖS! A „hangos” ítéletet pedig Idegenekre bízzák, mert nekik mindig könnyebb az „összesöpört tények” alapján lelkifur dalás nélkül vád alá helyezni az embert. Mint ezek a csendőrök teszik, akik most látnak először életükben. Az idegenbe vezényelt csendőr mindig bátrabb, mint az ott szolgáló társuk, aki ismeri a helyi viszonyokat. És minél távolabb kerülök én a „tett színhelyétől”, az engem kísérő papirosok alapján annál bűnösebb vagyok, annál vité- zebbül viselkednek velem szemben, mondván, keménykezűeknek kell lennünk! Tapasztalom is ezt Medzilaborecen. — Visszaszállt a kalitkába a szép gyönyörű madár? — Megszökött a kegyelmes úr, hogy most kegyelemért könyörögjön?! Mit válaszoljak a gúnyos megjegyzésekre? Egyikük felnevet. — A bocskoros kegyelmes úr! Talán csak most vette észre, hogy bocskorban járok. Mondjam azt, hogy boltban vásárolt cipőre nem telik? A hallgatásom megszólaltatja a csendőrkapltányt is. — Nos, nem ízlett a kis kiruccanás, Mihal Túrok Hetes? — Nem ízlett — válaszolom. Hogy miért nem azt nem magyarázhatom meg nekik, mert aligha értenék. És ha megértenék, még vörösebb posztó lennék a szemükben. — Akkor miért szökött meg? — kérdezi a kapitány. — Hiba volt a részemről. Beláttam, és visszajöttem — mondom. Ogysem jönnek rá- soha az életükben, hogy miért hibáztam. Csak bámulnak rám. Nem értik. Egy kis magyarázatot hozzátehetek. — Nem szégyellem jóvátenni a hibámat. .. — Úgyis kézre kerítettük volna! — jelenti ki dölyfösen a kapitány. — Hol? Lengyelországban? Oda is átjöttek volna utánam? Az egyik csendőr megsuhogtatja a gumibotot. A kapitány leinti. — Lengyelországba akartál szökni? — élesíti meg egyszerre a hangját. A hirtelen tegezés az igazi vallatás kezdetét jelenti. — Amikor szökik az ember, nem látja a határkövet — válaszolom. — De amint látják, nem szöktem át a határon, önként visszajöttem ... — Bátorság kellett ehhez! — húzza össze a szemöldökét a kapitány. — Aki felismeri a helyes lépést és nem cselekszi meg, gyáva a neve! — válaszolom lassan, gondosan válogatva a szavakat, hogy csak a lényeget mondjam. — Bátornak tartod magad?! Olyan hangon kérdezi, hogy hideg fut végig a hátamon. A következő pillanatban —, a hideg remegés után, fájdalom hasít belém. A hátamon csattan a gumibot. — Na, dalold el csak jómadár, kinek a pénzén szerveztétek a lázadást?! — Milyen pénzről beszél?! — képedek el egyszerre. De csak néhány pillanatig hagynak csodálkozni, mert két egyenruhás megsuhogtatja gumibotját. A lábamon, a karomon csattan az ütés, a fejemen. Nem nézik, hogy hol ütnek. Az a fontos, hogy üssenek. — Lengyelországba akartál szökni? Akkor a lengyelek adták a pénzt! — Nem! — kiáltok fel, hogy a fájdalomtól ne kelljen előttük nyöszörögnöm. — Akkor a magyarok pénzeltek benneteket! Uram Nyikoláj oda szökött! ... Hát már ezt is tudják? És újra tiltakozom: — Nem! De miért kellett volna nekünk a lengyelektől, a magyaroktól pénzt kapnunk, amikor náluk is sok a nyomorgó? ... A gondolat kiszökik az agyamból. Az arcomba csapódott a gumibot. Az orromból ömlik a vér. Szívós természetű vagyok. Még mindig úgy állok előttük, mint az égnek meredő jegenye. Ez is dühítheti őket.
