Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
— Kitől kaptátok a pénzt?! — ripakodik rám a csendőrkapitány. Ekkor olyan ütést kapok az oldalamba, hogy görcsként húz össze a belém nyilalló fájdalom. Csak nyögve tudok szólni. — A nyomor ... — Ez is ugyanazt a nótát fújja, mint a többiek! — szólal meg az egyik gumibotos csendőr. — Miért nem nyitják ki a szemüket?! Nem akarják észrevenni a nyomorúságot?! — kiáltom utolsó csepp erőmből. A következő pillanatban akkora ütést mérnek rám, hogy azon nyomban elvágódok a padlón. Nem tudom, hogy meddig feküdhetek eszméletlenül. „Ébredésem” pillanatában a zúgó-búgó fejemhez kapok. Ragacsos a hajam. Alvadó vér tapad rája. — Doktor kell.. . nyöszörgőm kábultan. Mozgást hallok. A nesz irányába kapnám a fejem, de mozdítani is alig tudom. — Hallod, hogy mi kell neki? Ráismerek, a kapitány hangja. — Doktor kell neki! — nevet a másik, talán az, aki kupán vágott. Nem láthatom, mert a fal felé fordulva fekszem a padlón. Gyors léptek koppanását hallom. Megállnak felettem és belém rúgnak. — Minek a piszkos, bocskoros ruszinnak a doktor? Másnap Kassára visznek engem is, hogy minél távolabb legyünk a fellázadt falvaktól. Itt már úribb vonásúak a csendőrtisztek, nem olyan szélcserzett az arcuk, mint a laborciaknak. Az egyik illedelmesen megkérdi. — Hogy hívják? — Mihail Túrok Hetes a nevem. — Na, jöjjön csak közelebb, Mihály! Még ahhoz is lusta, hogy elém ugorjon, mint Haburán és Laborcon tette a csendőr. Amikor a közelébe érek, villámgyorsan az arcomba lendíti öklét. Kifröccsen az orrom vére. — Bevallód végre, hogy kitől kaptátok a pénzt?! — kérdezi nagy bőszen, mert igen büszke lehet a megfélemlítésnek szánt, hatalmasnak vélt ütésére, pedig fele akkora se volt, mint amilyet Haburán mért rám a csendőr. — Maguk azt hiszik, hogy azt csak pénzért lehet csinálni? — A kérdésre felelj! Kitől kaptátok? A lengyelektől? A magyaroktól? — Sem az egyitől, sem a másiktól. Az ilyen válasz nem érdekli őket. A vallatom, aki a nevemre is kíváncsi volt, int a mögöttem várakozó őrmesternek. A gumibottal előbb megszeldesik a levegőt, hogy kipróbálják, elég rugalmas-e, aztán nekilátnak a püfölésnek. A karomat, az oldalamat verik. Lehúzatják velem a bocskort, a meleg harisnyát, melyet a feleségem kötött. Megparancsolják, emeljem fel az egyik lábamat, aztán a másikat, s oly rettenetes erővel ütik a talpamat, hogy a szívembe hasít a fájdalom. — Még most sem jut az eszedbe, hogy a lázadóknak ki adott pénzt?! — A nyomor — nyögöm. — A nyomor gazda azzal fizet... — Azzal fizet, amit most kapsz! — elém szökken az a csendőr, aki előbb a talpamat verte. Már alig állok a lábamon, ég a talpam, mintha parázson topognék, de az erőm még nem hagyott el. Érzem, hogy a karomban, a markomban fut össze. Megvadít az a pillanat, amikor látom, hogy a csendőr ütésre emeli a kezét, hogy az arcomba sújtson. Vadul elkapom a karját és ellököm. A falig repül, s a falnál összecsuklik. A másik csendőr az anyámat szidva, hátulról a fejemre csap a gumibottal. Felkiáltok: — Az igazságot nem ölhetik meg! . .. Kábulok, de még hallom a távolból érkező hangokat. Ütnek. Elájulásom pillanatában még az agyamba hasít az élesen metsző hang: — Elég! (Folytatjuk)
