Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
tőlük. Csak előre mehetek, vissza nem, mert a szuronyok kalitkájába szorítanának. Közel a határ. Csak át kell mennem a hegyen, és máris lengyel földön járok. Aztán kelet felé folytathatnám az utat, míg vörös csillagos határőrökkel nem találkoznék. Ott a csendőr nem fogna rám szuronyt, testvérek között élnék, és mégis sajogna a szívem. Most is gyötör a gondolat, mi van odahaza? Az asszonnyal, a gyerekekkel, édesanyámmal? Mi történt azokkal, akiket elhurcoltak? Az emlékeket nem törülhetem ki a tudatomból. Már a kezdet kezdetén összeütközésbe kerültem önmagammal, és mégis előrevisz a lábam. Az ember, ha el akar érni valamit, mindig csak előre megy. Ez lenne az én előre vezető utam? Nem változtam közönséges rákká? Mert az értelem azt sugallja, hogy visszafelé haladok. A folyó vizét nem fordíthatod vissza. Ha erődből telik, csak az ár ellen úszhatsz. És ez mi, amit most csinálok? Mentem a bőrömet! Ez is ellenszegülés? Nem jobb itt, mint a börtönben? Itt még a magad ura vagy, ha el is szakadtál mindentől, ami annyira hozzánőtt szívedhez. Megint az az érzésem támad, hogy megrekedtem valahol, elszalasztottam valamit. De a háborgató kérdésemre most sem találok választ. A börtön gondolata erősíti, még nagyobbá duzzasztja a riadalmat. A menekülés vágya lendíti előre a lábam. Fejvesztett futásomban csak sejtem, de még nem tudatosítom, hogy nincs menekvés a szenvedésektől, mert magában hordozza őket az ember, és magányában akaratlanul is megsokszorozza ... Egyszerre fény villan fel előttem. Fel-fellobbanó lángok a lilás sötétségben. A tűz körül selymesen csillog a jeges hókéreg. Egy fatörzs mögé bújok. Határőrök melegszenek? Nem szokásuk árulkodó tüzet gyújtani. Közelebb lopódzom. Egy kis tisztáson lobog a tűz. Két gubás ember gubbaszt a lángok előtt. Egy kidőlt fatörzsön ülnek. Végre rájuk ismerek. Falunkbeli mind a kettő. Megszaporázom a lépteimet, sietek a fény, a tűz felé. Lépteim zaját hallva felugranak, ijedtükben a fák közé futnának, ha el nem kiáltom magam. — Tőlem ne féljetek! A lángok fényénél az arcukba nézek. Jól sejtettem. Mudrik Fedor! Csak a csendőr elől szökhetett meg, mert ellenük volt, hajította a követ. De mit keres itt Hanuliak? Az agrárpárti? Igaz, hogy mérsékelten agrárpárti, néha nekünk is bólogat, de mégis az, még nem fordított hátat nekik, nem vegyült közénk, hogy marakodjon a csendőrrel. Melléjük ülök a fatörzsre, s a tűz felé nyújtom a kezem. — Te is Nyikoláj? — kérdezem Hanuliáktól. — Én is. — Miért? — Hallottam, hogy százhúsz, százharminc embert visznek el Certižnérôl, Haburáról. Fiatalt, öreget... — Ügy gondoltad, hogy téged is visznek? — Féltem... Ezt nem kell magyarázni, mert az erőszak, a megfélemlítés azokra is hatással van, akiknek egyáltalán nem kellene félniök. Felsóhajtok. — Ti csak bajt hoztok a népre! — mondom. — De saját magatokra is! ... —■ Hogy én?! — csodálkozik Nyikoláj. — Ki uszította ránk a csendőröket? — Ha Dimun nem akadékoskodik! ... A szavába vágok. — Ha nem jönnek a ti képviselőitek, talán nem történik semmi! ... Hanuliak védekezik. — Hozzánk hiába jöttek. Láthattad magad is. — Láttam. De Certižnén megtartották az agrárgyűlést és másnap szénásszekereken hozták a csendőröket! — Azt én is láttam ... — És ami utána történt!... Nem mondom tovább. A folytatást jól ismerjük. Az események képekben villannak fel előttem. Az indulatok úgy lüktetnek bennem, mint a háborgó tenger hullámai. A mi hullámverésünket hullámtörővel megzabolázták. Áttörhetjük egyszer ezt a gátat? Ránk ült a csendőr, de ez még nem jelentheti a feltámadt vihar végét... Hatan voltunk — szólal meg a hosszú hallgatás után Fedor. — Négyen továbbmentek, Lengyelországba. Nem volt maradásuk, féltek, hogy itt is elkapják őket.
