Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)

— Uram Nyikoláj Magyarország felé szökött — mondja Hanuliak. — Az apjától hal­lottam .. . A kocsmáros fia!. A fiatal Nyikoláj! Ismét a fülembe hasít éles kiáltása, amint a csendőrökre ordít: Gyertek, ha mertek! És repíti feléjük a nehéz követ. Hát ő is megszökött, a másik irányba ment. Szimpatizált velünk a gyerek. Valamit megértett eszméinkből. Ha előre tudom, hogy hová vezet az útja, elbúcsúzom tőle és testvérként csókolom meg. Mert nem maradt Magyarországon, ment tovább, hogy később Spanyol- országban kössön ki, harcoljon Franco ellen! De itt az erdőben fel sem sejlett előttünk, hová veti majd a sors ... Nem is tudom, hogy társaim közül ki szólalt meg később, amikor már szundikáltunk a tűz mellett, a fatörzsön ülve. A hangra nem figyeltem, csak a szavakra. — Magyarországon még a méltóságos urak is uramozni fogják a mi Uram Nyikolá- junkat! . .. Arra most nem is gondolok, hogy szóba sem állnának vele, de a helyzetet magam elé képzelve, a hosszú komor napok után először érzem, hogy mosoly lopakszik ar­comra. Hosszú volt az éjszaka, de még hosszabb a nappal. Beszélgetünk, szívjuk a cigarettát. Eszünk is valamit. Hanuliak több napra elegendő élelmet hozott magával, és testvérie­sen megosztja velünk. Járkálunk az erdőben, ugrálunk a fák között, hogy ne dermesz- szen el teljesen a hideg. Szabadon mozgunk, és mégis az az érzésem, hogy kalitkába zárt madarak vagyunk. Az erdő foglyai, ahová önként száműztük magunkat. Lényed minden részecskéje vakon tapogatódzik: Mi lehet odalent? A kettévágott ember szen­vedhet így, akinek egyik fele itt él — a másik odalent, de egyik rész sem leli a maga helyét, mert egymás nélkül pusztulásra vannak ítélve. A kettéhasadt fa is él még egy darabig mielőtt kiszárad. A testem itt fagyoskodik az erdőben, de az eszem, szívem, lelkem a völgyben kóborol, mint a kivert kutya. Miért szöktem meg? Csak az buj- dosik, aki nem hisz a maga igazában, aki gyenge! Én hiszek a magam igazságában, és nem vagyok gyenge! Olyan erős vagyok, mint a medve! A két társam csodálkozva néz utánam, mert a kis tisztásról a fák közé rontok, ott hagyom a meleget árasztó tüzet, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal. S az erdőben bolyongva döbbenek rá, hogy egyedül maradtam. Kiszakítottam magam abból a folyamatból, amelynek részese voltam. A sanyargató érzés elhatalmasodik rajtam. Úgy tűnik, mintha hangokat halla­nék, a völgyből jövő kiáltásokat. Misa, te félsz! Szégyenedben bújkálsz az emberek elől! Kinek a szégyene ez?! — ordítanám vissza, de nem Jön ki hang belőlem. Nincs kivel vitatkoznom, csak magamat mardosom. A gondolat égeti a lelkemet. A szökevény mindig egyedül marad, s előbb-utóbb önmagát semmisíti meg, mert kipusztul lényéből mindaz, ami eddig az életet jelentette számára. Visszafutok a két emberhez, a tűz mel­lé. Még itt is morcosán tépelődöm. Hanuliak azért szökött meg otthonról, mert egy­szerre félni kezdett, amikor az irgalmat nem ismerő csendőr a fiát féltő anyát is elhur­colta. Mudrik Ficonak volt oka a félelemre, ő a letartóztatás elől szökött meg. A neve rajta volt a listán. Megint ránk esteledik. Jeges gallyakat rakunk a tűzre. Beléjük kapnak a lángok. Sus- torognak, sercegnek, sziszegnek, maró füstöt eregetnek, aztán világos lánggal fellob- banak. A hosszú gyötrődés után az ember is így szokott egyszerre fellángolni. Előbb- utóbb nekem is döntenem kell. Egy röpke pillanatra a társaimra tekintek. Tágra nyitott szemmel figyelik a lángokat. Szólni akarok hozzájuk, de nem tudom megtörni a csen­det. Csak magamban mondom: Bóbiskolnunk kellene, hogy megrövidítsük az éjsza­kát ... Magunk elé bámulunk, a vörösen izzó parazsat nézzük. Ha a tenyerünkbe ven­nénk a tüzet, talán fel sem jajdulnánk, mert gondolatban távol vagyunk, azt éljük át, ami odalent történik. Itt akár agyon is üthetnének minket, nem éreznénk fájdalmat, csak egy hozzánk hasonló bábfigura roskadna össze a sercegő tűz mellett... Olyan ébernek, frissnek érzem magam, mintha hosszú alvás után csak most ébredtem volna fel. A dobhártyámat tépi anyám sikolya. Jaj, fiaim!... A kis házakban nem szűnik a jaj­veszékelés. Elvitték a férfiakat, elhurcolták Dimun Máriát is ... Én meg itt gubbasztok a tűz mellett, fent a hegyen, a fagyot lehelő erdőben. Misa! Misa! — szidom magam. Most húzd szét az inget a melleden! Most kiáltsad: Döfjétek már a szuronyt! Mire vártok?! ... Bizonyára az egész környéken elterjedt a hír, hogy Mihail Túrok Hetes

Next

/
Thumbnails
Contents