Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
Nyikoláj fiát is viszik? — Gyerünk! — vezényli a parancsnok, és hátralép, hogy utat engedjen nekünk. Sírnak a gyerekek, jajveszékelnek az asszonyok. Jajong az édesanyánk. — Jaj, mi lesz velünk? Miért viszik őket? Nem loptak, nem öltek!... — De lőttek! — kiáltja az egyik csendőr. — Ki lőtt? Jaj, istenem, ki lőtt? ... — Azt majd megtudjuk tőlük! — Öjajjaj! ... Nincs isten, ha viszik őket! Édesanyánk siránkozását hallva moccani sem tudunk. A csendőrök szíve már kővé dermedhetett, mert reggel óta a jajt hallják, a könnyet, a kínt, a szenvedést látják. Talán már vakok és süketek is. Egyre csak azt morogják, gyerünk, gyerünk! És találomra döfködik szuronyukat a megmerevedő asszonyok, gyerekek felé, akik szeméből patakzik a könny, s a könnyfátyolon talán fel sem ismerik a félelmetes élű fegyvert. — Semmit se látnak? Semmit se hallanak? — kiáltok fel elszorult lélekkel. — Boldogok lesznek, amikor majd megfürödnek a maguk miatt ejtett könnyekben?! — Gyerünk! — fakad ki a helyi parancsnok, de a kiáltásnak induló hang, mintha görcsbe rándult volna, egyszerre elhalkul. — Jaj, fiaim! Kis unokám!... — jajdul fel újra lelket rázón a ráncos arcú, ősz fejű édesanyánk. — Most jajong?! — mordul rá az előtte álló csendőr. — Akkor ordíthatott volna, amikor kővel dobálták, lőtték a csendőrt!^^' és dühösen böki feléje a szuronyát. Még néhány centiméter és a széken görnyedő anyánk torkát döfi át. A mellemen szétrántom az inget. — Ide! Ide szúrd! — üvöltök fel állati kínomban. — Énvelem azt csinálhattok, amit akartok! — kidüllesztem a mellem. — Ide döfd! Engem ölj meg, ne az asszonyt, a gyereket! A törzsőrmesterre villantom a szemem. — Jól ismersz! Ettől a dög élettől már csak a halál lehet jobb! Ha bűnös vagyok, most ölj meg! — s a morcos csendőrökre ugrik a tekintetem. Sóbálványként merednek rám. — Mire vártok? Döfjétek már a szuronyt! A csendőrparancsnok elfordul, és gyors mozdulattal megtörli a szemét. — Gyerünk! — mondja halkan, és elsőnek siet ki a konyhából, pedig utolsóként akarta elhagyni, mint győztes hadvezér. Ekkor villant fel a tudatomban először, hogy egyszer, amikor kitör majd az igazi háború, a csendőrnek is döntenie kell, ki mellé áll a fegyverével. Mert nem úri népek ezek, munkások, parasztok gyerekei lehetnek. Most a meglevő hatalmat szolgálják, teljesítik a parancsot,, mert ebben látják a boldogulásukat. De ha kenyértörésre kerül a sor, színt kell vallaniuk. Még a parancsnokról is el tudom képzelni, hogy késő éjjeli órákban bekopog az ablakunkon, s halkan közli velünk: Számolhatnak velem! ... Az iskola felé, az ideiglenes börtön felé vezetnek minket. A két Nyikoláj, az apa és a fia a szuronyos csendőrök között lépked előttem. Utánuk én következem. Maga a törzsőrmester vigyáz rám. Csak imitt-amott szüremlik ki fakó fény az ablakocskákból. De a homályos ablakokból is kihallik a sírás, a jajveszékelés. A csendőrléptek erős koppanása sem nyomja el a fájdalmas hangot. Mintha a föld jajongna a talpuk alatt. Már az iskola közelébe jutottunk. Jaj, fiaim! — visszhangzik bennem édesanyám sikolya. A törzsőrmesterre pillantok, akit nagy indulatomban letegeztem. Miért néztem rá? Mert édesanyám sikolyát véltem hallani? És most kívnácsi vagyok, hogy hallja-e ő is az idős asszony szívet hasogató fájdalmas hangját?! Megérezhette, hogy rajta csüng a tekintetem, mert felém fordítja az arcát. A sötétben nem olvashatok a tekintetében, csak a mély-feketén felcsillanó szemét látom, és látom azt is, mint mozdul meg a karja. A kertek felé mutat. — Szökj! — suttogja. Csak az erdőbe szökhettem. Hideg van még itt, dermesztő hideg és hó. Súlyos lépteim alatt ropog a jeges hókéreg. Itt tovább tart a tél, mint a völgyben. De odalent sem éreztük még a tavasz közeledtét. A szél ott is fagyot lehelt, akárcsak az élet, és dermesztett. Már-már úgy érezted, csonttá fagy az agyad is. Mert csak azt kiáltozod magadban: Megáll az ész! Hová jutunk így?! Mint a poklot, úgy kerülöd a saját hajlékodat, mert tigrisként rontana rád a hatalom embere, s újra már nem szökhetnél meg
