Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Ján Solovič: Meridián (Beke Sándor fordítása)
Hajnos: Kár. Éva: Amikor parcelláztak a polgári bizottság itt jelenlevő elnöke úgy osztotta szét őket, hogy nekünk már nem jutott. Tamás: Mintha az a sok cserép nem is volna neked elég. Hajnos: Már észrevettem. Gyönyörű muskátlijaik vannak. Csak otthon láttam ilyeneket, fönt Lupcsán. Éva: Jaj, istenem... Lupcsán? Ezek szerint, doktor úr, maguk földiek. Hajnos: És maga ezt nem tudta? Eva: Most legalább látja, mi a helyzet minálunk. Nálunk egyszerűen nincs idő, hogy megbeszéljük a fontosabb dolgokat. Hajnos: Hajaj, bizony. A mi szülőföldünk. Az ember álmában se gondolta volna, hogy bennünket, hegyi fiúkat egyszer az élet ide vet, erre a forró lapályra. De mit is tehetünk. Emberek élnek mindenütt, azért, bevallom, nehezen honosodtam meg itt. Ez a végtelen horizont, hegy pedig sehol. Ez nem nekem való. Éva: Mintha csak őt hallanám. Ugyanígy sóhajtozott, amikor idekerültünk. Csakhogy idővel sok mindent megszokik az ember. Hajnos: Az ön esete mégiscsak más egy kicsit. Mozgalmas szolgálat. Reggel még itt, délután esetleg már a hegyek között azzal a vonattal. Éva: Na de ilyet, ezt aztán sose gondoltam volna. Földiek, egy vidék szülöttei, és eny- nyire nem ismerik egymást. Tamás: Hát, tulajdonképpen nem is volt mikor. Éva: Ne mondd. Ha én összefutnék egy osztálytársnőmmel, a nyakába csimpaszkodom, a város kellős közepén össze-vissza csókolom, és világos, hogy nem fogom őt magázni... Hajnos: Nem is adódott alkalom . .. hogy is mondjam ... a pertura. Éva: De kérem, doktor úr ... Hajnos: Igaza van... Teljes mértékben igaza van, nagyságos asszony. Ha jól sejtem, valamicskével én vagyok az idősebb [A kezét nyújtja Tamásnak) Péter vagyok. Fogunk itt szégyenszemre . .. Hogy is mondjam ... Tamás: (a feléje nyújtott kezet elfogadja). Hajnos: Te meg, ha jól emlékszem, Tamás vagy. Éva: Na, erne aztán inni kell. Hajnos: (határozott gesztussal tiltakozik). Nem, nem, nem. Annyira azért nem lelkesedem ezekért az ószláv szokásokért. Tamás: Vagy még inkább a vérnyomásom riaszt el. Hajnos: Én, minden rosszban benne vagyok, de ezzel igazán nem tanácsos viccelni. Eljössz, és rendbehozunk. Éva: így, ez az. Nem is tudja elképzelni, doktor úr, mennyire örülök. Tamás: Hogy a férjedet kórházba indítod? Na, azt várhatod. Hajnos: Igaz, Tomi, figyelj csak, ha jól sejtem, mi annak idején egy dandárban szolgáltunk. Tamás: Nem emlékszem rá. Éva: Ez ő. Beton szklerózis már ötvenéves korában, de ő nem gyógyíttatja magát. Hajnos: Pedig együtt szolgáltunk. Rémlik, hogy még fényképeim is vannak valahol. Éva: Nahát, azt meg kell mutatnia. Az esküvőin kívül egyetlen ifjúkori fényképe sincs. Legalább láthatom, milyen volt mint partizán. Hajnos: Én, ellenkezőleg. Az én dokumentációm úgyszólván hiánytalan. Az ember sohase tudhatja, mikor, hol, s mire lehet szüksége. Most is ... látod ... A napokban készültem Prágába, Vindent után. Valahol Prágában él. Micsoda szerencse, hogy összetalálkoztam veled. Legalább megmentesz egy ilyen strapás úttól. Prága oda- vissza legalább három nap, így meg egyenesen ide hozhatom, úgyszólván a konyhába. Tamás: Nem értelek. Hajnos: Meg fogsz lepődni. Képzeld, nekem a mai napig nincs meg a kétszázötvenesem. Tudod, az a paragrafus, aminek alapján nyugdíjkedvezményt kapnak a partizánok. A volt partizánok.
