Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Morvay Gyula: Rongyász

— Fene se látta.

— Ingyen összekoldulta kenyerünket, kalácsunkat, az árát meg most eregeti le a torkán.

— Dehogy. Juhákim, az a muhamed, az szedi ki a falu zsírját.

— Fenét. Juhákim tányért, gyűrűt, csészét ad, de legalább korpatányért tesz elénk, de ez a csuhás ...!

— Atyaisten! — kiált a marhabőrös ember.

— Nem az atyaisten, a barát vitte el a sunkát, meg mindent. Mondtuk már.

Itt van, ide ért Juhákim, aratópapucsa klattyog a száraz göröngyökön, azt se tudja, mi kavarog körülötte, csak érzi, hogy pattognak róla a hangok, látja, hogy a barát bikaként kitör az embergyűrűből, és eliszkol, hallja, hogy a zúgó tömeg nagyot fúj. No, ez megvan! A marhabőrös Juhákimnak esne, markába kaparintaná, de az asszonyok is a helyükön vannak.

— Te tolvaj! Kirabolod az udvarokat, bagóért veszel meg mindent, te átok! — így a marhabőrös ember.

— Miért lenne Juhákim tolvaj? — süvöltik az asszonyok. — Majd még összeakaszkodtok itt, csúfságra.

— Egyezséget kötöttünk a rongyásszal: krumplit, búzát adtunk neki; tányért, tálat kaptunk érte — mondja a kis töltöttgalamb Vidóczkyné, a helyre-menyecske; két keze két csípőjén billeg; jaj annak, aki szembeszáll vele.

— Ennek az átok muhamednek van tele a kocsija sonkával, hússal, kolbásszal — nem látják?

— Látjuk, tudjuk. Megvette. Kellett a tányér; pénzünk nincs, mibe merítsük a levest? No, mibe? — kérdezi édes-éles hangon a töltött galambocska Vidóczkyné, amire a marhabőrös ember, de a többiek se tudnak mit felelni, tehát hallgatnak.

Ezek az asszonyok kibeszélik az embert a világból.

Juhákim kocsija felé néz, meglátja elbitangolt lovát, a hegyes csontú Sárit. A ló szájából zöld nyálas fűszálak lógnak, féloldalozva somfordál a kocsi felé, pofáját a kocsirúdhoz dörgöli, csontos farát mutogatja. És tudja a magáét: a kocsirúd mellé áll, várja, hogy befogják. És Juhákim ráhajigálja a hámot, a kócgyeplőt, a zablát sárga fogai közé a szájába nyomja: tompán zörögnek a csontok.

A marhabőrös ember fejlóbálva indul haza. Felesége a kapuban várja; kisgyerekük odaszalad az annyához.

— Idesanyám, mikor főzi meg ezt a sonkát?

És mutatja a fekete, kunkorodott szőrű sonkát.

— Vagy meghagyja jövő húsvétra?

Juhákim m^r szilvafaostorával nyesi Sári bőrét, a gyeplőt is a ló hátához vagdalja; Szőllősy kovácsmester csak neveti, és azt gondolja, hogy ebben a faluban már nagyon forró Juhákim lába alatt a föld, könnyen meggyulladhat kocsijában a dunyha.

Juhákim, a falusi rongyász kocsija elporol, magasra bufog utána a mészfehér országút pora.