Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Morvay Gyula: Rongyász
A halaperdás ember két lépést tesz hátra, végigméri a kocsit, melyért nem adna egy pipa bagót, a lovat, amely idegesen rángatja a madzaggyeplőt, az embert, akinek fekete szakálla még sötétebb a holdfényben. — Eriggyék kend — mondja fejét felcsapva a halaperdás ember. — Eridek, eridek — feleli Juhákim. Ez Ondrohón történt, méghozzá éjjel 10 óra után, de most nyár vége van és délután, amikor a fehérhajú, fehérarcú, meszesbakancsú juhákim a répaföldek között a faluba hajtat. Éppen a kilencedik ház előtt megáll, mivel ott van az öreg Szöllősy kovácsmester műhelye. A patkoló hely alatt ül a kovács, vastag és nagy bőrkötényét oldalra csapja, egy megvasalt kocsikerékre támaszkodik, egy rozoga vetőgépen pedig orvosságos üveg áll, abban van az a kétszerkétdeci borocska, amely nem a legjobb, mivel minden korty után összerántja az ember száját, és úgy kell a korty után szólni, hogy „beh!”, vagy „brr, de ménkő savanyú!”. Nagy üllőjén ül, melynek egyik fele cserba; nagy versenyeket rendezett az öreg Szőllősy mester annakidején. Fogadtak, ki tudja egyetlen kalapácsütéssel letörni az üllő végét. Senki nem bírta, pedig vasárnap délután volt, a falu legerősebb legényei is odasújtottak, de a hatalmas kovácsüllő nevetve pendült egyet és visszavágta a nagykalapácsot. Akkor hát aztán Szőllősy mester köpködte meg tenyerét, felemelte a kalapácsot, amely ökörütő volt, meglóbálta, megcsavargatta a levegőben. Mindenki visszatartotta lélegzetét: no, most levág a ménkő. Le is vágott. Az üllő hegyen lecserbult, a kalapács mélyen belevágódott a földbe. Szőllősy megtörülte izzadó homlokát, sorra kezelt az emberekkel és a legényekkel, akik fejenkint fél liter bort tettek neki a megvasalt kocsikerekekre, amely borokat aztán ő magának egyedül, csendben megiszogatott. Ez a maradék is abból a győzelmi borocskából való, melyet most iddogál magának a patkoló alatt. Fölötte vénséges, rozsdás és vaksiszemű lámpa himbállódzott; valami nyári szelecske mindig játszik az ember hajával, arcával, mint a szépleány. Szőllősy mester azonban köszvényes lábához kap, fogát szorítja, s mondja, sziszegi, hogy vihar lesz, a nyavalya vinné el. Ebben a szempillanatban zörög arra Juhákim kocsija. — Hé, te behemót, állj meg! Nem látod, hogy a keréksín lesett, és a lőcsöt veri? Hogy verné ki a szemedet, te behemót! Ezt mondja Szőllősy mester, mivel látja, hogy a hátulsó kerék sinje leesett, élesen peng a lőcs mellett, a talpfák meg már szét akarnak esni; egyik lábára sántít a kocsi, de persze, Juhákim nem vette észre, mivel fekete kalapját — nyáron! fekete kalapban! — egészen fekete szakálláig húzta. Szundikált. — Hő! Hő! Mi az, kérem, mi az? — A kereked! — És Szőllősy a sínre mutat. — A, á, szerencse, hogy észrevette. Hálával köszönöm, mester úr, nagyon szíves ember maga. Hát hiszen... nem mondom... jó lenne, ha az a kerék jó lenne... de még dunyha alatt a seft, — mondja és ujjait összemorzsolja, és fejével integet, hogy nincs „dohány”, nincs pénz. — Hát mondd, te mula, hogy „mester úr, csapja rá a sínt!”. Juhákim szakálláról feljebb kerül a kalap, nevet; csak ezt várta. Dehogy is szundikált, dehogy is nem látta, hogy leesett az a sin, sőt, Megyer előtt maga rángatta le, mivel amúgy is leesett volna, de siettette a dolgot. így ni, most egészen beteg a beteg. Szőllősy mester üvege mellé állítja poharát, megtörli bajuszát, felkel, odamegy a kocsihoz, irtózatos kezével megrángatja a kereket, amely kuglibábuként potyog széjjel. Juhákim ijedten mondja: „Hüpp!”. — Ne hümmögj, te birka! Szedd össze, emeld fel a kocsidat, majd én kirántom a kereket. Különben ne is emeld — azzal felemeli a kocsit, kiemeli a kereket, összecsapja a talpfákat és a küllőket, melegít, kapja a ráfolót, és ráhúzza a sínt, leönti a puttonyból azzal az állott vízzel, melyben vasakat hűtött, azzal visszateszi a kereket. Juhákim mellényét gombolgatja, hogy előveszi bukszáját — nyáron! fekete mellényben! — és fizet, de Szőllősy már a helyén ül, és issza maradék borocskáját. — Hagyd, ne fizess. Csak eredj utadra. Neked ingyen megcsináltam. Majd onokámnak adsz egy szép tálat. Rózsásat fogok adni — vicsorog örömében Juhákim, hogy a sín így magától, ingyen, gyorsan a helyére került. Örömében máris kiáltja:
