Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Morvay Gyula: Rongyász
I — Csontot, rongyot, rossz vasaaat! A menyecskék megismerik Juhákim hangját, szaladnak a kamrába, megmerítik kötényüket, vagy a tálaló tálat — az olyan jóméretű tál, hogy éppen elég öblös, nem is sok, de nem is kevés búza megy bele. Kiállnak a veréckébe (utcai ajtóba, mivel ennek verécke a neve) és várják, hogy közelebb jön. Itt is van Juhákim. A lóra hajítja a gyeplőt, maga az ülésdeszkára, jobban mondva a saroglyára, meg lova csontos farára támaszkodik, úgy ugrik le, odamegy a kocsioldalhoz, felrángatja buggyos nadrágját, mivel az is le akar esni. Hányszor rápirítottak a menyecskék, hogy Juhákim bácsi, vigyázzon kend, elveszít valamit a nadrágból! Juhákim ilyenkor vicsorgott, hunyorított, és akkor is, mint most, felcsapta a dunyhát. „Minek magának nyaratszaka ez a dunna?” — „Annak, gyerekem, hogy ha nem tudnád, nyáron éjjel holdvilág és hideg van. No, most már boldog vagy, lelkem?” — „Én ugyan nem vagyok a maga lelke! Hogyisne, hogy én lakjak magában, hogy én legyek magában mint lélek? Piha!” — Nem kell karattyolni, csibéim, itt a Juhákim bácsi, tessék a rózsás tányér, tessék a győrő, tessék a kaláris ... És hol vannak a gyerkőcök? Itt nekik a csontbrúgattyú. Vagy az most nem kell, azt majd télen maguk is faragnak nekik? De ez szebb! Egy tálaló tál búza — egy korpatányér. Egy tálaló tál búza — két „arany” fülbevaló. Másfél tálaló tál búza — egy „ezüst” gyűrű. így megy a vásár; az alku pedig így: — Ez a nyúlbőr? Hogy ez mennyit ér? Hiszen hallja, hogyan peng, mint valami kasza, olyan kemény ez, mint a kőszikla. Ezért adok egy csészét, többet nem ér. — Ez a marhabőr? Varga Julis menyecske egy egész marhabőrt cipelt elő. Ura nincs itthon, talán nem is tudja, hogy a kamrában hever az a marhabőr; mifenének rágják az egerek, inkább eladja ennek az örmény—muhamed—görögnek, mint szokták nevezni. „Muhamed” — leginkább ez volt a titulusa. — Gyerecském, ez két tányér, egy csésze és egy gyűrű. — Meg van maga kergülve? — Vidd vissza, nem is kell; marhabőr nekem nem cikk. Vidd. A menyecske meghökken. Cipelje vissza, mikor már régen el akarja adni? Most már több asszony, lány, öregasszony látta, hogy a hátán cipelte a ráncos, csergő marha- bőrt, melynek farka megseperte az utcát. — Mégis ... Nem viszem vissza. Mit ad hát érte? — Mondtam, tubám, mondtam. Juhákim is élni akar. — No de az nagyon kevés. Ez egy egész marhabőr! — Felet úgysem adhatsz el, gyerekem. No? — Vigye, maga istentelen muhamed . . .! így megy a vásár utcahosszat. Az asszonyok felhajtják a dunyhát, de most csak búzászsákokat találnak a kocsi derekában. Juhákim elővette az ülésdeszkát, lábát a kocsioldalra rakja, bicskáját ki-becsattintgatja, és metszi a szalonnát, amely a napon olvad, ujjairól szopogatja a füstölt zsírt, majd kenyerére csepegteti, szakálla is csillog a zsírtól; sok menyecskének tetszik is ez az ember, hiszen fekete szakálla villog, fehér fogairól pedig szikrázva verődik vissza a napsugár. Lovának egy kis gyomot szaggatott az árokszélen, ámbár ideje lenne őt kifogni, kiverni az árokszélre, meg is teszi, egyik kezével lerántja a gyeplőt, hámot róla, a ló megrázza magát s' máris megy legelni. Szétveti négy lábát, úgy falja a porcfüvet. Juhákim meg visszarakja lábát a kocsioldalra és a falábú embert nézi — Tüske Jóskát, akit Tiske Miskének hívnak, mivel másik neve Mihály volt, de lekopott róla ez a név, most hát a Tiske Miske nevet szerették meg az emberek és nem akaródzik nekik mást mondani. Tiske Miske kis kocsit húz, egy izzadó, mezítlábas ferences barát segít neki tolni. Kukoricával, kenyérrel, kaláccsal van megrakva a kocsi, tetején két fekete sonka ül, mint valami nagy guvat-madarak. Látni, hogy a csuhás ivott, dőllögél, Tískét nógatja, de az nem tud gyorsabban menni fa lábával. — Jónap, jónap — köszön a deszkáról Juhákim. Hová azzal a sunesszal? — Eladni; megyünk a kocsmába. — És mi az ára annak a gezemicének? — Nono. Háthogy gezemice? Talán...
