Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Morvay Gyula: Rongyász
Morvay Gyula rongy áfz Másképpen kell nézni erre az emberre és kocsijára: nem úgy, mint más emberre és annak zötyögős szerszámjára. Ki hallott ilyen nevet, hogy Juhákim? Milyen név ez? Lehet, hogy a Joákimot törte itt egy nyelv kettőbe és Juhákimot faragott belőle, ámbár az is lehetséges, hogy van ilyen név, mivel gazdája van, az igaz, hiszen ott zörög a fehér országúton, melynek pora haját, arcát, ruháját megőszíti. Aki szemellenzőt csinál tenyeréből, és ezt a zörgős kocsit nézi, még az is kitalálja, hogy ez csakis Juhá- kimé, a falusi rongyászé lehet. Nyár vége van, a hankalékos melegtől bokrok alá menekülnek az emberek; a kacsák és libák a szederfák alatt ülnek és csőrüket kitátva hápognak, a pocsolyás tóban sáros gyerekek fürödnek, olyanok, mint valami ijesztő vízilovacskák, Juhákim pedig ilyen szétmállasztó időben lógatja bakancsos lábát, rángatja a kócmadzaggyeplőt, lova néha megáll és fogcsikorgatva meg-megrágja a rozsdás zablát, mintha kavicsokat forgatna nyelve alatt. Görbedt hátát alig viszi, minden oldalbordáját meg lehet számolni, de Juhákim már ezt is megunta; szilvafanyelű ostorát szorítja kezében — ott vágta a megyeri szilvásban — hegyét vizsgálgatja, hogy hogyan suhog, hogyan vág oda a ló bőrére, de ez a gebe, amelynek még neve sincs, mivel egyszer Sári, másszor Jancsi a neve, fel sem veszi az ilyen ostorcsapást: bőre kicsit összehúzódik, mint mikor bögölyt akar elhajtani. Ki ez az ember, hol van a pátriája? Senki nem tudja. A múltkor Ondrohón este 10 óra után zötyögött végig a falun kocsijával, mikor a sötétből rászólt egy hang. — Hé, álljon meg! Ki maga, hová megy? Nem hallotta, hogy elkurjántottam: „Tízet ütött már az óra, ember, térjél nyugovóra?”, maga meg éjjel 10 óra után császkál erre. Mutassa a papírosát! Nagycsontú parasztember állt Juhákim előtt, egyik kezében füstös üvegíi lámpa, másik kezében hatalmas halaperda volt. Juhákim soha nem látott ilyen szerszámot. A holdfényben egyre ezt a csudabogár alabárdot tekingette. — Jól is nézze meg, kend, mert nehogy aztán a hátához dörgöljem! Mi áll itt, ebben a papírban, ki nem vehetem. Juhákim, Juhákim, de milyen Juhákim maga? Makhali? Vagy nem Makhali, hanem Margali? Fene se tudja ezt kivenni. No, mi van a kocsiján? Ez a ciha minek? — Az alatt vannak, kéremalássan a tányérok, győrők, fazokak, lábasak, kalárisok és a brúgattyúk. — Miféle „brúgattyúk”. — Disznókocsonyából való csont. Brúgattyút készítek belőle. Gyerekeknek viszem, kéremalássan. A mahoment ember másik kezébe fogja alabárdját, felhajtja a dunyhát, megnézi a korpatányérokat, az ócska csészéket, amelyek már most csorbultak, nézi a sok gyűrűt s visszacsapja a dunyhát, melynek még mindig cigánysátoros füstszaga van. Igen, azoktól cserélte el három tányérért.
