Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Duba Gyula: Emlék és élmény

fulladtak. A falakon, az ikonokon sötét foltokká egyesültek a színek, csupán a bő aranyozás világított rajtuk; Szent György körvonalait, ahogy hosszú lándzsájával torkon szúrja a földön fetrengő rusnya sárkányt, csak sejteni lehetett. A táplálkozó embercsoport közepén, fehér abrosszal letakart asztalon ételestálak és süteményestálcák sorakoztak. Mögöttük egymás mellett egy üveg Pliska, egy üveg sztolicsnája vodka és egy üveg zöld színű lengyel likőr. Az üvegek előtt néhány apró pohárka. Megtorpantam, hogy felmérjem a helyzetet és döntsék: maradok vagy elmenekülök. Azonban már nem volt időm önállóan cselekedni; feketeruhás, középkorú asszony lépett az asztalhoz, háromágú favillával rizseshúst tett egy papírlapra és komoly tekintetei, mosolytalanul felém nyűitotta. Gépiesen átvettem tőle és anélkül, hogy a többiekre néztem volna tenyeremre fektettem a papírt és eszegetni kezdtem. Továbbra sem néztem az emberekre, lesütött szemmel az ételt bámultam, ujjaimmal csipegettem belőle és sokáig rágtam zavaromban, majd megpróbáltam lenyelni, de nem sikerült. Igazán jóízű rizseshús volt, melegét is éreztem a tenyeremen, mégsem tudtam lenyelni, valahogy úgy jártam vele, mint a kenyérszelettel az első úrvacsorakor: torkomon akadt a falat. Kínomban kissé elfordultam a többiektől, oldalt léptem és hatalmasat nyeltem, szinte belenyögtem, de végre lecsúszott az étel a torkomon. Egészen felvidultam, önbizalmamat is visszanyertem és már a további lehetőségeket mérlegelve nézegettem a konyakosüveget. Az üvegek azonban érintetlenek voltak, s a poharak alján sem láttam színes maradékot, ami jelezné, hogy ittak belőlük. Ekkor az üvegek mellett észrevettem egy tenyérnyi, feketekeretes képet, telt arcú, középkorú férfit ábrázolt, és így végre megvilágosodott előttem, hogy minden bizonnyal halotti toron veszek részt.

A rizses húst elfogyasztottam, megettem még két szárazsüteményt, aztán fejbőlin- tással elbúcsúztam a többiektől és kimentem a templomból. De hosszú időre megmaradt bennem annak az érzése, hogy akkor ott az emberek bizalommal maguk közé fogadtak, s idegen létemre megéreztem közösségük erejét és melegét, amely összetartja és egymás számára kedvessé teszi őket.

Utainkon mindenekelőtt emberekkel akarunk találkozni, mert ők hordozzák magukban a valóság lényegét, a dolgok fontos viszonylatainak a tartalmát, és amikor élményeket keresünk, tulajdonképpen idegen közösségek rokon — mert emberi — vonásaival ismerkedünk. Magunkkal visszük saját közösségünk — a falu, a nemzetiség, a nemzet — lelkét, annak a létformának az összességét, amelyet bizalmasan ismerünk, mert éljük és a törvényei bennünk élnek. S ennek az életérzésnek a fényénél vizsgáljuk más közösségek — népek és nemzetek — szell'emi és tárgyi világát, hogy megkeressük benne az értékeket.

Hosszú az út a Malomtól a tengerig, olyan nagy távolság ez, amilyet az emberi lélek egyáltalán képes befogadni. Már-már végtelen. Mégis elindultunk rajt^, mert ez az élet törvénye, menni kell, és visszük magunkkal a vizeink lágyságát és virágzó fáink illatát, virágaink színét és életeink ízét, kipusztult lovak patkócsattogását és rozsdásodó szekerek nyikorgását, magunkban hordozzuk rég megnyert vagy elvesztett csaták emlékét, nemzeti nagyjaink bölcs mondásait, vitézségük hírét és árulásaik szégyenét, meg nem szabadulunk már többé az elszenvedett sérelmek hegeitől és bíztató remények balzsamától, így indulunk el a Malomtól és megyünk a spirál alakjához hasonlóan egyre előre és egyre magasabbra. Nem is olyan régen még szilárd békebeli dollárokkal rendelkező amerikai járta ilyen eltökélten a világot, előtte meg a fehér parafasisakos angol — birodalmat kanyarintott magának kultúrfölényével —, és megelőzték őt időben a spanyolok, hogy önön vérükben fürdessék és kirabolják az inkákat és az aztékokat, sőt hosszú vándorlásuk és megtelepedésük után mokánylovas eleink is kirándulgattak nyugat felé, hogy kilőjék suhogó nyilaikat és biztosítsák a télirevalót, bizony, azelőtt a nagy utazási mozgalmak rendszerint a katonai erővel és hatalommal függtek össze, a gazdagságot jelezték vagy a megszerzését tették lehetővé. Mi pedig éppenséggel nem vagyunk gazdagok, sem túlmerészek, ösztöneinkben meghajszolt jobbágyősök alázata és fegyelme lapul, értékrendünk fókuszában a szívós parasztmunka és közösségi rend napja világít, mégis elindultunk valamikor, hogy találkozzunk idegenekkel, akik ugyancsak patakok csobogását és sziklák fenségét hordozzák magukban, ők sem gazdagok és hatalmasok, bár talán véres csatákra és szörnyű dúlásokra emlékez-