Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Simkó Margit: Bilincs
— Köszönöm. Ha keresne valaki, két nap múlva itthon leszek. Az asszony oldalt ejtette kis gömbfejét. — Hova utazol? — Szegedre. Megnézem a játékokat. — Ö, Szeged — mosolygott az asszony — az szép. De a veronai aréna az mégis más, ott van a legjobb akusztika, mikor a Donelli volt a partne ... A férj már nem hallotta, rohant le a lépcsőn. A villa előtt. A kapunyikorgásnál a taxióra mutatója éppen ugrott. Az óra már tíz perce járt. — Most ez is azt mondja majd, hogy siessek — tippelt magában a sofőr — mind így kezdi... — Az állomásra. De siessen kérem, nem szeretnék lekésni a vonatról. Nyertem — vigyorgott a taxis. A peronon. A lány már nem várta. Kreol bőre kivillogott sárga ruhájából, fekete haja simán borult a vállára. Lassan jött feléje, hamvas fiatalságát úgy viselte, mint egy kitüntetést. A lány nyújtotta elsőnek kezét, elfogulatlanul, ahogy érettségizett lányok kezelik a tanárjaikat a vizsga után. — Örülök, hogy meghívott tanár úr, még nem voltam Szegeden. Az én falumban otthonülők az emberek ... még azért is harcolnom kellett, hogy a mama engedélyezze az énektanulást. Nagyon vigyáz rám. — Most én fogok magára vigyázni — mondta a tanár a kelleténél lágyabb hangon. A lány felkacagott: — Nem hiszem, hogy a mamámat megnyugtatná, ha megtudná valamiképp, hogy egy ilyen daliás férfi vigyáz rám. De nem hagyok beleszólni az életembe, tudok én magamra is vigyázni; viszont imádom az öregeimet, s hogy ne izgassák fel magukat, azt mondtam, hogy egy barátnőmhöz utazom néhány napra. — Szóval hazudott. — Nem. Azaz polgári értelemben hazudtam, néha hazudnom kell, hogy karriert csináljak .. . képzelje tanár úr, már ki is választottak számomra egy gyógyszerészt. Biztos állás, nyugdíj, két szoba összkomfort. Csodálatos perspektíva, nem? A gyorsvonaton. A tanár és a tanítvány a peronon maradtak. Helyettük egy férfi és egy nő szállt fel a vonatra. Nincsen ebben semmi különös. A szálloda előcsarnoka. Nagyvárosi forgalom és kisvárosi akácfa illat. Páratlanul sikerült kombináció. Magyar szót alig hallani. A porta pultjánál főleg német turisták állták a frontot. — Nem kellemetlen magának a várakozás? — Ellenkezőleg, nagyon érdekes. Ez nem ötórai tea, ez valami más, ez már a nagy élet, amiről álmodtam. A színpad, s az utazások egyik városból a másikba, szállodák, s nem albérletek, tyúkólak és tehénbőgés. A tanár úr .. . — Klára, kössünk erre a két napra kompromisszumot, szólítson a nevemen, mondja, hogy Richárd, mert úgy fogom magát bejelenteni mint a rokonomat. — Annak nincs semmi akadálya, mi magunk közt úgyis Burton Ricsinek hívjuk, mert felfedeztük, hogy egy kicsit hasonlít őrá. Az akadémián már két éve maga a Burton Ricsi. Jé, nem is tud róla? — Nem én. Egy tanár mindig későn tudja meg a gúnynevét. De az a filmszínész fiatalabb nálam ... — Az a pár év nem számít. — ... és nagyon gazdag. — Az angoloknál. De magyar viszonyok között maga gazdag, jó állás, nyugdíj, összkomfortos villa a dombon. Egy magyar nábob. — Bitté die Pässe — szólt a portás, majd rápillantván a személyazonossági igazolványokra nyelvet váltott — vagy úgy, elnézést... — Rendeltem két szobát. A nagy könyv felnyitódott.
